Isten veled!

Nehéz időkben a közösség kitermel magából olyan személyt, aki, ha korábban meg is botlott, képes feltápászkodni, és az Úr segítségét kérve elindulni a jó irányba. Aki ettől kezdve ott terem, ahol legény kell a gátra, és helytállásával másokat is erre ösztönöz. Aki foggal-körömmel ragaszkodik az ősi jusshoz, és bármi áron megvédi azt.

Aki nekifeszül az ellenszélnek, és helyén marad a legnagyobb viharban is. Aki konokul szembeszáll az elnyomókkal, és nem esdekel a kegyeikért. Aki szótlanul teszi a dolgát, és némán küzd, ha a helyzet ezt megköveteli. Aki az elesetteknek támasza, a gyengéknek segítője, és a bajban lehet rá számítani. Aki nem kérkedik, és nem panaszkodik. Boldizsár Béla ilyen székely ember volt.

A felsőháromszéki Bélafalva szülötte, de az 1990-es változás után Székelyföld-szerte ismertté vált. Hiszen honvédegyenruhában, karddal az oldalán, kezében az 1848– 49- es magyar forradalom és szabadságharc „Borúra derű” feliratos zászlóját szorongatva, elmaradhatatlan részvevőjévé vált a történelmi évfordulókon esedékes megemlékezéseknek. És a jogaink, anyanyelvünk, megmaradásunk, igazságunk érdekében szervezett tüntetéseknek. Berecktől Kézdivásárhelyen, Eresztevényen, Sepsiszentgyörgyön, Úzvölgyén és Madéfalván át a székely fővárosig. Ugyanakkor a vallásos hátterű rendezvényeknek is, légyen szó búcsúról a Perkőn és Csíksomlyón vagy hálaadó szentmiséről Gelence piciny műemlék templomában és Gyulafehérvár 1000 esztendős székesegyházában.

Boldizsár Béla itt hagyott minket. A tavaly a székely szabadság napján még ő vezette a Marosvásárhelyen felvonuló háromszékieket, majd állt díszőrséget a székely vértanúk emlékoszlopánál. Alig egy esztendő elteltével azonban már a túlsó parton emeli magasba a nemzeti zászlót, és példamutató helytállásának emlékével buzdít minket további küzdelemre a székely szabadságért! Ráadásul a nyakunkba szakadt világméretű járvány miatt végső búcsút is csak gondolatban vehetünk tőle. Isten veled, Béla, hiányozni fogsz!