Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Hol maradtak a virágok?

Nagyon szép, különleges hangulatú kiállítás megnyitására, méltatására kért fel a sepsiszentgyörgyi városi művelődési ház. Az öntevékeny (amatőr) festőművész Udvarhelyről hozta el munkáinak egy részét, összesen negyven darabot, azzal a szándékkal nyilván, hogy lehetőleg magával ragadja a kíváncsiakat. Az eseménynek az is érdekessége volt, hogy amolyan árukapcsolásosra sikeredett, ugyanis vele együtt mutatták be Kisgyörgy Zoltán egyik nagy sikerű turisztikai könyvét.

A festőművész – hadd jelentsük ezt ki bátran! – Gál Attila tárlata tehát amolyan „előzenekarként” szerepelt, de aki továbbgondolta ezt a rendezvényt, könnyen elgondolhatta magában, hogy tulajdonképpen nem is rossz az ilyen jellegű társítás: az olajjal készült képek a természetbe ringatnak bele, néhány kép éppen a könyvben rögzített tájat merevítette vászonra, s így –meggyőződésem – a kettő felerősítette egymást. Visszatérve a festőre: a szokásostól eltérően nem nyugdíjas korába vett ecsetet a kezébe, hatvanon innen van még, de a festmények bizonyítják: nem koptatta feleslegesen a festőiskolák padjait. Marosvásárhelyi születésű lévén, rajztanára, Haáz Sándor avatta be azokba a titkokba, amelyeket aztán maga is átélt, s amelyek hozzásegítették ahhoz, hogy uralni tudja a spaklit, az ecsetet, a zsírkrétát, a grafitot. Nem akármilyen fokon! A most falra akasztott alkotásai arra késztettek, hogy visszafogott, szinte-szinte álomba ringató, nyugalmat, csendességet árasztó színei mögé is próbáljak bepillantani, s meglelni azt, ami hiányzik. Számomra meglepetés volt mindjárt a bejárat fölött, első képként látni a Van Gogh-ot idéző napraforgócsokrot, ez ugyanis akár meglepetést okozó tényezőként is elfogadható: ha valaki ilyen megrendítően szép csokrot tud varázsolni, miért maradnak el a többi virágok?

Persze, azért nem hűtlen teljesen a virágokhoz. Egyik-másik fa, cserje éppolyan, mintha tavasz lenne, a barackfák virágzása, a tibódi virágos kert, a vörös juhar kissé felvidítja azt a tompa színérzetet, amelyet a kiállítás egésze sugall. Hirtelen Berzsenyi Dániel elégiái ötlenek az eszembe, ő ringat bele verseivel abba a természeti egyhangúságba, szinte mélabúba, amelyből egy-egy virító csokor könnyen ki tud billenteni.

Nehéz eldönteni egyik-másik kép láttán, hogy a búcsúzó ősz, vagy az érkező tavasz jelentkezik. Ezért is kérdeztem meg a művészt, hogy szereti-e a virágokat, s kiderült, a sárga tulipán és a sárga rózsa a kedvence, a színek közül a sárgát kedveli. És így el is jutottunk mindjárt a gyönyörű sárga napraforgóig. A fák közül a lombhullatóak nála a „menők”, s a fenyő, ha jól néztem, egyetlen képen áll egymagában, magányosan. A kiállítás egy része falusi utcákat, egyszerű kis lakokat örökít meg, köztük Tamási Áron szülőházát. Mondtam is a megnyitón, hogy ezek az utóbbiak valamikor tanúkként állhatnak elmúlt idők bizonyságaiként.  Mint ahogy azok lehetnek majd azok a falfestmények is, amelyekkel munkahelyét, az egyik udvarhelyi iskola termeit díszíti. El tudom hinni, hogy Udvarhelyen, Maszelka János tanítványaként belekóstolt az akvarell-készítésbe is, s a hegyaljai tájak, a Homoród- és Nyikó-mente, a Csíki-medence megannyi gyönyörű tája, a környék legszebb virágai is megjelennek majd a következő kiállításokon is. Az eddigi hat udvarhelyi egyéni kiállítás, a siófoki, zákányszéki, zamárdi, no és a mostani sepsiszentgyörgyi bemutatkozás után az udvarhelyi iskolagondnok munkái sok örömet hoznak még alkotójuknak és a kiállítások látogatóinak.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük