Felhívás!

Hálás emberek

Mit tehet az ember, ha a sors kegyelméből (vagy kegyetlenségéből) császárnak születik, méghozzá Rómában? Pedig nem sok kedve van mindenféle kókonfittyen uralkodni, inkább filozofálna. Hát elküld egy légiót szétverni X barbár törzset, a pretoriánus gárdát kinyiffantani egy idegesítő szenátort, átvészeli a minimum öt millió áldozatot kaszáló pestisjárványt, és szabad idejében gondolkodik. Ha már gondolkodik, le is írja Elmélkedéseit, így, nagybetűvel. Mert ezen a címen maradt fent Marcus Aurelius (161 és 180 között uralkodott) műve.

Ami meglepő: nem azzal kezdi, hogy „én, az isteni Cézár ezt és ezt valósítottam meg az egész föld csodálatára”, hanem hálát ad. Igen, a császár alázatosan köszönetet mond nagyapjának, nevelőapjának, nevelőjének, ilyen-olyan rokonnak és ismerősnek a jóságért, a kedvességért, a szavaknál ékesebben szóló személyes példáért. Majd az isteneknek, mert ennyi szép emberajándékkal körülvéve élhetett.

Szép dolog a hála, ha ritka is, nem veszett ki teljesen.

Fejlesztőpedagógusként rendszeres egyéni foglalkozást tartottam egy körülbelül tizennégy éves fiúval. Nagyon szegény nagycsalád sarja volt, félárva, nehézkes felfogású, de veleszületett jósága mindent kárpótolt. Minden óra végén megköszönte, hogy időt szántam rá. Egy alkalommal, amikor a szokásos köszönés és megköszönés után elbúcsúzott, az ajtóból visszafordult, és megkérdezte: „Maga milyen mesterséget tanult?” Egyetlen vizsgán sem voltam annyira megdöbbenve, de csak kihebegtem, hogy hát tanári mesterséget. Elmélázva szétnézett a terem falain, a plafonon, majd kimért, szomorkás hangon mondta: jó magának…

Tizen… nem tudom hány év telt el azóta. Csak remélhetem, hogy szépen megállja helyét az életben. Mert okos ember találtatik ugyan mindenütt, de a jók teszik elviselhetővé az emberi létet.

Még egy, számomra megrendítő emlék. Kezdő pedagógus voltam egy moldvai városban. Az esti tagozaton egy nálam egy-két évvel idősebb keresztény fiatalember tanult. Hite miatt enyhén szólva nem éppen előnyös helyzetnek örvendett. Én mellé álltam, meghívtam lakásomra, beszélgettünk, sakkoztunk. A rendszerváltás után egy ismeretlen férfi keresett fel, „kis” ajándékot hozva a közben nyugatra szökött volt tanítványtól. A „kis” ajándékból egy egész bútorsort vehettem.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.