Felhívás!

Gólyafészeknyi élet

 Valamennyire megrokkant a hó. Délben hétágra sütött a jótékony nap is. Ágnes nagyanyó azzal költötte a fiát s annak két gyermekét, hogy az ilyenkori ragyogás a nagy havon jó termést jelent. Úgy biza!
Béla, a fia mosdott, két gyermeke valami hancúrozásra készült még álmosan. Arra gondolt apjuk, hogy most, éppen ezen a napon kellene helyreigazítani a villanypóznán lebillent kereket. Emberemlékezet óta ott feküdt az a kerék, minden esztendőben gólyák érkeztek oda, haza, hordták fel a gallyat, igazgatták, kelepeltek, aztán etették a gólyafiókákat. A falubeliek évtizedek óta vetették el maguktól a szót, hogy kihal, kihalnak a székelyföldi falvak.
– Máskor is mentek el innen, vissza is jöttek, egy még Amerikából is vissza. Igaz, a nyolcvanöt házból csak hét lakatlan most, de az sem elhagyatott.
A déli harangszó a döglött villanypózna tetejét ölelve találta Balás Bélát, összetoldott magas létrán. Igazgatta a kereket a helyére, rögzítette, mikor a harangozó húzta a delet.
– Béla, ha lepottyansz, ki szedeget fel a latyakos hóból?
– Majd a gólyák. Ott még van köszönet. Szervusz.
– Úgy délután találkozhatunk – azzal ment is tovább a régi barát.
Az élet meg nem állhat, s a falvakat is meg-megszemlélik az idegenek, csodálják a fehér meg világoskék falakat, a magas körtornácokat, s igen, a két templomot is.
Ahol találkozni, beszélgetni szoktak a férfiak, az már nem is a valamikori kocsma, de tiszta padlós, a villanyvilágításban ragyog a tisztaság. Bor van, miegymás, a falakon varrottasok, az italos polc fölött magasban a Házi áldás szépen kivarrva, azon a hit, a szeretet s a béke is fennen hirdetve, meg az isteni áldás…
Négyen ültek az asztalnál a belső szobában, a külsőben is voltak emberek. Nem olyan csendes ez a mai világ, hogy nem lenne miről beszélni. A főnök figyelemmel kísért minden asztaltársaságot. Most egy lány köszönt be: nagytata kér szépen egy sört. Élet van itt is, az iskolácskában is.
Akkor két idegen lépett be, egyenesen a belsőben ültek le, Béláék mellé. Ákos, a főnök máris ott, azok bort kértek román nyelven, s parancsolólag. Ákos bácsi máris vitte, azok hátradőlve kóstolták, meredten nézve a kocsmárost.
– Miféle bor ez? – kérdezte számonkérőleg az egyik. – Kotnári van-e?
– Kotnári, az nincs, de van még segesvári, van üveges zsidvei…
A szolgálatkészség azzal zárult, hogy a vendég a szájában levő kortyot félreköpte, egyenesen a Béla csizmájára. Ez baj volt. Azok ketten, kilencen a falubeliek, mindenki talpon állott, miután az asztalukon levő kancsót Béla, a gólyák ápolója, a két idegen mellé a földhöz vágta, s úgy is maradt, állva. Attól tova felé egy szó, egy mozdulat sem, míg az idegenek további szó nélkül ki nem óvakodtak a vendégfogadóból. És aznap már mindenki megrettenve vette tudomásul, hogy a köztiszteletben álló Balás Béla kancsót vágott földhöz a kocsmában!
Este otthon az idős Balás hallgatott a fia mellett. Csiripelt a két kicsi, s igen halkan az anyjuk is, akit mindig kicsi menyemnek nevezett az após. Fektetés, szólt kilenc előtt valamivel az apa.
– Menjünk sze’ átal kicsinyég, úgy gondolom, Ignác bátyádhoz.
Fia nézte, mire gondolhat az apja, mire? Fölemelkedett a kéztördelő görbülésből, azt mondta, menjünk, édesapám, menjünk.
Mert az úgy volt, hogy a falu jegyzőjét, a falu bíróját s mindent eltakarított a háború után a román rend. Szenes népe azonban azt mondta: örökké volt bírónk, ezután is lesz! A hatalom jogot nem adott a bírónak, de megtűrte. És a fiatalabb Balás Bélának eszébe nem jutott volna… Kopogott hát, s engedte maga elé, bé Ignác bához az apját. Ott mindent elmondtak. Az öreg hallgatott mind a 91 esztendejével.
 – S ez ott, Ákosnál volt? – szólalt aztán. – S Ákos, a kocsmáros mit szólott?
– Semmit – mondta a fiatalabb Balás.
– Aztán te? – és nézte a fiatal férfit. Az ámult dermedten.
– Mit?
– A ház az Ákosé-e? Igen. Aztán a falu mit szól ahhoz, hogy ezt csináltad az Ákos házában? Amondója vagyok, bocsánatot kellene kérj tőle, s azzal a falutól is egyszerre. Az idegen hadd menjen!
Másnap hívásra telt a kocsma. Akkor felállott az ünnepibe öltözött három cimbora mellől Béla, s szólalt.
 – Jót kívánok magának, Dénes főnök. S magamnak azt, fogadná el bocsánatkérésemet azért, amit tettem a maga házában, a falunkban. Először, s bizonyos, hogy utoljára.
A főnök a szemeit törölte a falu előtt, aztán nyújtotta a kezét.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.