Hirdetés
Hirdetés
Felhívás!

Feszültségoldás

Társadalmi feszültségektől mentes korszakot nem ismerni a történelemben. Ha sikerül is időnként oldani, illetve ellenőrzés alatt tartani a feszültségeket, megszüntetni nem lehet. Egyes időszakokban egyenesen robbanásig feszülnek az ellentétek.

A második világháborút követő földomlásszerű nagypolitikai és társadalmi események kis hazánkat sem kerülték el. Az emberi veszteségek következtében, a személyes tragédiák súlya alatt ugye Istenhez fordult a hívő ember, de Őbelé vetette a reményét akkor is, mikor várakoznia kellett, hogy hazatér-e a fogságba esett családtag. Aztán egy kisebb-nagyobb térségeket érintő természeti csapás, a szárazság s az ezzel járó éhínség miatt lázadozott ki-ki a maga módján az Isten ellen. Egy-két évvel később a történelem kerekének újabb fordulata következett, amikor is a társadalom bizonyos rétegeit megfosztották birtokaiktól – erőszakkal, központi állami irányítás alatt –, ugyanakkor egyéneket is egzisztenciájuktól, sok esetben szabadságuktól is. Ekkor éppen egy istentagadó hatalom istenét szidta az ember. Az elvtársiasság jegyében, évtizedeken keresztül egyik „aranykor” a másikat érte…

A feszültséggel teli helyzetekben eldurvul a közbeszéd, az istenkáromlás napirenden van, szinte általánossá válik. Ehhez szokik hozzá (?) már a családban s az utcán a kisgyermek füle. Elkerülni egyre nehezebb. Nem is annyira az iskola s az egyház, sokkal inkább a család tehet ellene. Viselkedési, gondolkodási és beszédminta sokkal inkább innen, ez utóbbitól várható.

A durva beszédet és istenkáromlást mondhatni művészi szinten űző irodalmi hőssel Nádas Péter új regényében (Rémtörténetek, 2022) találkozhatunk. A hősnő ugyancsak a háború utáni zaklatott időszakok átélőjeként „műveli” a durva beszédet, de egyszer-kétszer nem akárki testrészét, illetve altesti zónáját veszi szájára, hanem a saját felmenőjéét, amikor felkiált: „Mi az anyám valagának kéne…”

Gyermekkorom falujának egy jámbor kisemberét juttatja ez a megszólalás eszembe, aki időről időre, a reggeli órákban elindult „állatorvosi” teendői teljesítése végett, és munkája, a kanmalacok esetében alkalmazott sebészi beavatkozások végeztével – minthogy ilyen alkalmakkor mindenféle szesszel „fertőtlenítette”, no nem a „pácienseit”, hanem saját magát – elnehezülve, de peckesen vonult hazafelé az úton. Az öreg ilyen alkalmakkor mindig fennhangon szidalmazta, nem úgy általában, s nem is valamely konkrét élő személynek az istenét, hanem a sajátjáét – valahogy így: Az én Cseresznye istenemet! –, esetleg saját édes felmenőjének altestét emlegette, hogy aszongya: Az anyám Cseresznye p.csája!

Egy olyan faluban, ahol fényes nappal vagy éppen az esti sötétség leple alatt gyakori bicskázások, sőt, gyilkosságok történtek a szóban forgó évtizedek alatt, feszültségoldó és groteszk jelenség vala az öreg Cseresznye!

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.