Elhunyt Bács Ferenc

Viszem magammal emlékeimet, mint ama híres falu rossza a Bodri kutyáját. És mivel nincs szándékomban egyhamar megpihenni kint (tudjátok hol), ki- kiszedek a tarisznyából egy-egyet, hátha könnyebb lesz a hátramaradt út. (Dehogy lesz könnyebb, de olyan jólesik az önámítás, és szeretek mesélni.)

Beszéljek most a színészekről. Valamikor nagyon szerettem a színházat, azt, amit ma annak neveznek, már nem annyira. Szóval végtelen tisztelettel néztem fel rájuk. Hogy olyan hosszú szövegeket meg tudnak tanulni, míg én alig vagyok képes bemagolni egy négyszakaszos versikét, és másnapra már el is felejtettem. Hogy úgy bele tudnak bújni a szereplő bőrébe. Emberfeletti lényeket láttam bennük, ezért botrányosnak találtam, amikor a piacon láttam egy színészt karalábét vásárolni. Hát ő, aki szombat este hőslovag volt, eszik, méghozzá karalábét?!

Első nagy találkozásom Marosszentgyörgyön volt, a sósfürdőben. Hatéves lehettem, amikor egy nyári napon mindenki egy fürdővendéget bámult nagy izgalommal. Kiss Manyi, a híres színésznő, suttogták. Én csak egy kicsit duci nénit láttam, ahogy keni magát napolajjal, amit mindig utáltam. Fogalmam sem volt, ki az.

Második találkozásom is ilyen vizesre sikeredett. Serdülőként a víkendtelepen láttam a legendás párt, Bács Ferencet és Tanai Bellát. Egy tizenéves úgy képzeli, hogy a harmincan felülieket nyugodtan ki lehet szuperálni, ezért káprázatnak tűnt az annál jóval idősebb Tanai Bella antikszobor-alakja. Akárcsak a neve – Bella, a Szép –, hihetetlenül gyönyörű nő volt. Mellette az Úriember: Bács Ferenc. Ők és Lohinszky annyira uralták a színpadot, hogy a többi színész nem szívesen állt ki velük a porondra. Sajnos mindketten rövidesen áttelepedtek Magyarországra. Szegényebb maradt Marosvásárhely, szegényebb maradt a színház. Most pedig, a Színész Úr halálával az egész világ. Gazdagodnak emlékeink.

Egy 1975-ös Harag György-féle Madách-előadásban ők voltak Ádám és Éva. Ez az ember tragédiája: hogy meg kell halni.