Az idő sikerélménye

Itt állok az ígéret földjén. Akár nagy kezdőbetűkkel is írhatom, hiszen Erdély himnikus földjét áldom a legmagasztosabb székelykapu előtt. A fény hegyesszögben érinti a tornyokat, háztetőket, a madarak mintha jeladásra, sereglenek a maguk birtokán belül, fölül, surrannak két óriási kapu között. Az eltelt év utolsó órái mind csitításra állítva. Az emberek a maguk dobbanásait vigyázzák. Az idő, a múló megrakodva a maga sikerélményeivel. Százmillió emberi lény tekint vissza meg előre.

Ami tavaly ilyenkor reményteljes elérhetetlen volt, a mindenség ágán ül, s figyel harang- meg fecskeszóra: várja a választ, az igenlőt. A természet s abban az emberi gondolkodó lény a beteljesedés meg a kiteljesedés mozzanatait veszi számba. Nincs ilyenkor dörgés bölcsők és paloták között, mert az Idő tart rendet a lehetetlen meg a lehetséges között.

Azt mondtam májusban, amit gyermekként idős embertől hallottam először: – Ha megérem ennek az esztendőnek a csúcsát, hálát adok… kinek is? Megérinthetetlen az idő órájának a rugója. Megközelíteni a jövendőt annál természetesebb, hiszen vélünk, kézen fogva jön seregnyi tipegő emberke, pici ujjaival a jelenét dédelgetve.

Hegyesszögben éri jelenünket a meleg fénybe bugyoláló idő. Megérték százmilliók az életes, épületes, gazdag jelent. Kétszáz éves óriási fa számlálta naplemente után a rügyeit márciusban. Tenyerem a kérges testén, magam elnéztem a jövendő irányába, és magamat akartam látni alatta. A jövő ajándéka a jelen dobogása a csöndben.

Egy hógolyót helyezek köszönetként a kétszáz éves fa odvába. Az élet megyen tovább. Az ember tudni véli és reméli megélni a jövő esztendő tornyán a fölkelő napot. Legyen meg hát a boldog új esztendő, az idő sikerélménye!