Felhívás!

Az élhetetlenség ritmusa

Nem csak az riad vissza a megszabott iránytól a gátak meg sáncok előtt, aki először tapasztalja azokat. Egy csecsemőnek minden új; így szól az élet szinte égi mondása. Akik fölnőttek a kötelező némaság riadalmaiban, hétszépségek és hétvezérek nélkül hét magyar országban, azok is hitetlenkednek, látván a mindennapi győztesek lakomáját. Akiknek nem adatott meg még a mindennapi kenyér, a napi morzsa a jogból, azoknak fellebbezniük sincs ahol.

A tengődés népe lett a magyarból. Szétszórtan, mindennapi s ünnepnapi szélviharok világában. Az ima, a fohász, az maradt. Van, akiknek még az is idegen, mert megszabva a térdhajtás mélysége, helye, istene.

Öngúnyunk, sokszor még gúnyánk se lévén, suttogva mondom, egykor vezéreltük a magunk sorsát, mára elvéreztük ugyanazt. Nézem a dirigáló törpeségeket, és elcsodálkozom: milyen hamar nő nagyra idegen kenyéren a más, a másik! Épp azok, akiknek vetünk, aratunk, csépelünk. A múlt dicsőségéből nem lehet megélnünk, arra viszont képtelenek vagyunk, hogy megrendítsük a jelent a magunk s a mások javára.

Nézem, mert az élettől ennyi adatott, ahogy rügyez és virágzik, gyöngyöz nekik a jelen, dirigálnak élők és holtak fölött; ki nem mondhatom már azt sem, hogy hihetetlen, ugyanis gazdagnak kell maradnom a hitemben, legyen miből adnom kölcsön is. Adásra vetett a sors, nem bevételre kivételezett ég- és pénznyalók uralma alatt.

A rettenetben az is benne vagyon, hogy az enyéim – én népem, én népem, én igazi népem – szeme előtt történik vele s velem mindez. Egyeseké a jog s a szó joga is. Ketteseké a reményé és a sóhajé. Akkor viszont megnevezni hogyan is lehetne törvények istenét, ha a hétköznapok is cserben hagyják nemzetemet?

Keletről, délről fúj a szél, mi is kiáradunk száz felé a szolgaságból, neki nyugatnak. Ez a mai öngyilkos földrész, amelytől kegyelemkenyeret teljesen hiába várunk, önmagát árulta el. Hódoltak a történelemben birodalmak sokszor egymás előtt, de ilyen még nem volt. Vajon ki lesz halhatatlan ebben az árulásban? Alig hiszek az egyetemes feltámadásban. Vállalom boldogan, ha ez csupán csak az én vétkem.

Szólnak a szentségtelen, fizetett próféták a magunk főhajtása ügyében. A mi nyugalmunk nekik rügyezik. Létünk, egykori és mai hazánk, Európánk gazosa, burjánhalmaza, ami megmarad nekünk a csodák történelméből. Ámulnak társnépek: hogyan jutottatok ide ti, egykori és mai híres magyarok?

Miféle nép is vagyunk a világ ámulatára, akiknek se otthona, se itthona nincsen? A tűrés, a beletörődés sebeket rügyezik szakadatlan. Itthonunkat mások dirigálják, lépteinket nyújtják és kurtítják, zúg a fejünk a holnapoktól. Otthonunk lassan, szemünk előtt válik emlékké, múzeumokba kerül a lőcs, a tengely, a gyeplő. Eközben próbálunk megszabadulni azoktól itthon, akik maradtunk, azoktól, akik irányt és a maguk javát szabják a jó szónak.

A történelemtől sose kérjünk hálát. Magam sem azt cselekszem. Ne süllyedjünk azokig se, akik a kenyerünk javát eddig is megették. Nyitogattuk kapuinkat évezredig. Akik bejövének, hamarább tudták, hogy nem lesz se kegyelem, se hála. Így maradt a magyar mindenek között magára. Ma valósággal kiált a költő Petőfi verse ellenkezéssel: Európa csendes, újra csendes… Hát ha ez a csend, akkor maga a halál.

A keserűség csatornái több fedelűek. Elrekesztik, ami kelletlen a jogban duhajoknak. És el ám hétszeresen, ami a tömegnek haszon lenne s önbizalmat nevelő, vinne valamit arra a konyhára. És aki megmondja, tulajdonképpen mi végre is vagyunk ilyen herélt világon, az lássa meg azt is, mire is megyen véle a szó jogával. Mert a huncut kussol a maga kanapéján, pincéje s kamrája rakva lakattal, retesszel. Aztán csend, rend s figyelem legyen ám mindenütt!

Ráadásul ők maguk diktálják ritmusát az élhetetlenségnek.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.