Felhívás!

Az élet hírverése

A művészek a maguk eszközeivel és a maguk módján próbálják véglegesíteni azt, amit szépnek, otthonvalónak tartanak ezen a földgolyón. A zene világában fordítva játsszák azt, amit összekomponált a szerző. A képzőművészet mintha egyszerűbben tudná véglegesíteni – az ellenkezőjét is megteremtve annak, ami véges. Az emberi (egyszeri) teremtő erő mindent megtesz a remek valóságért. Vetró-Bodoni Zsuzsa művészete az igaz, a szép és eleven létezés jobbik, a szebbik oldalát tárta elénk, magunkra hagyva képei előtt a teremtő képzeletet, hadd végezze tovább dolgát a jó felé, az igaz és jó úton. Vetró András szobrász immár magára maradt, mert Bodoni Zsuzsa a teremtés örök életképességével magára hagyta a szobrász, a szerető férjet, gyermekeiket a teremtés jobbik oldalán.

A képzelet segéde az emlékezés. Közös kiállításukat nyitottam meg többször Magyarországon. A közönség úgy élt az erdélyi festmények, grafikák, szobrok és az alkotók között Szolnokon, mintha a Nagykunság népünnepén. A közönség egyértelműen érintette, ihlette a művész házaspárt, Bodoni Zsuzsa – emlékszem még valameddig erre is – mintha saját születésnapján fogadná a szolnokiak és vendégek minden kézfogását, szavát. Örömteremtés nagy dolog ám.

Kolozsvári volt, az erdélyi magyarság művészvárosának nagy szülötte. Már diákként képzőművésznek készült akadémián, csűrben, mindenütt egyetemi lázban. Kézdivásárhely vonzotta és istápolta a csúcsra vágyókat, igen Zsuzsát is, élete párját, Vetró Andrást, aki az élete párjának utolsó óráit is akarta sokszorozni. Bodoni Zsuzsa a kaputól tért vissza hozzá meg gyermekeihez, megküzdeni az életből megmaradt nagy fájdalommal. A képzőművészet áldottjai is minden okosat, szép látványt bemutatnának színén, aztán visszáján. Törődjék a néző a ragyogásban s a homályban egyként. Vetró-Bodoni Zsuzsa ajándékozó kedvű művészete és élete színültig már. Az énekes, a költő, mindenki dúdol ehhez a művészethez. Pedig kiáltani akar a látva látó ember, hogy hiszen a legjobb úton…, és  hogyan lehetne visszatartani?

Dúdolva, ha fáj, imázva immár, mert nagyon, de nagyon fájva hagyott itt. Csodáljuk éltének nyomait.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.