A magyar dráma napja

Szegény Madách Imre nem is remélhette, hogy valamikor korszakot meghatározó esemény lesz nagy művének színpadra állítása. Sajnos, ő ezt nem élte meg, pedig bizonyára reménykedett abban, hogy színpadról fogja visszahallani veretes szövegét. Művében az egész világot fogta át, olyannyira, hogy szavai, utalásai, remekbe szabott jelenetei, emberiséget érintő következtetései rendre beigazolódtak, vagy beigazolódni látszanak. Csoda-e hát, hogy százötven éves alkotása bejárta a világ színpadait, általános érvényű megfogalmazásai nem néphez és országhoz kötöttek, hanem az egész földkerekség számára megszívlelendő múltba tekintő és jövőbe néző gondolatok. Nem lepett meg, amikor vagy három évvel ezelőtt olvastam, hogy Olaszországban egy időben három jeles színház tűzte műsorára a magyar irodalom egyik legmaradandóbb alkotását.

Köztudott, hogy 1883. szeptember 21-én került először előadásra a fővárosi Nemzeti Színházban, s ezt követően indult el aztán a diadal útján. A Magyar Írók Szövetsége 1984-ben kezdeményezte, hogy a bemutató napját a magyar dráma napjává minősítsék, mintegy aláhúzva azt a rendkívüli szerepet, amelyet ez a darab játszott és játszik az eredeti magyar drámairodalom gazdagításában. Nyilván, ilyen alkalmakkor illik azokról és azokhoz is szólni, akiknek köszönhetően nem csupán a magyar dráma, hanem az egész magyar irodalom a világ élvonalába emelkedett. S minő véletlen, hogy egy nap választja el csupán az egyik legnagyobb drámaírónk, Tamási Áron születésnapjától. Így hát ha Tamásit ünnepeljük, akkor vele együtt ünnepeljük a magyar drámát is, és a magyar drámáról elhangzó méltató szavak, elismerések méltán megilletik a százhúsz éve született Tamási Áront is.

Sajnos, kissé könnyedén suhantunk el a magyar dráma napja mellett, pedig ha meggondoljuk, legerősebb és legmagasztosabb ünnepeink egyike ez, s minden bizonnyal az marad a jövőben is. Ha kissé megkésve is, de nem árt, ha éppen most, amikor alig kezdődött meg a színházi évad, a figyelmet erre is tereljük.