Szikár, dísztelen és tömény

A döbbenetes igazsággal fájóan őszintén szembesítő versek füzére Muszka Sándor kézdivásárhelyi születésű, jelenleg Szépvízen élő és alkotó József Attila-díjas költő, író legújabb, Idegen állat című könyve (2021). Sepsiszentgyörgyön szerdán mutattak be a Tein Teaházban, a koronavírus-járvány miatt egy év késéssel. A szerzővel Miklóssi Szabó István író beszélgetett.

„Szikár, dísztelen és tömény” – olvasható többek között a kötet borítólapján a tartalmáról. Találó meghatározás, hiszen a költemények érzelemmel dúsított, gondolatébresztő sorait olvasva, a mindennapi élet(ünk) nyers valóságával szembesülünk.

A költőt és beszélgetőtársát összekötő barátság okán kötetlen és oldott hangulatú társalgás során, a nagyközönség által eddig kevésbé ismert részletekre is fény derült, az élete alakulását meghatározó történések és általa kigyöngyözött művek vonatkozásában. Miklóssi rámutatott, hogy az éppen bemutatásra kerülő verseskötet tartalma eddig szokatlan módon a történelem szerző által is megtapasztalt és átélt eseményeit is tükrözi.

Például A fal című költemény 1989 decemberének kézdivásárhelyi történéseit, amint az akkor csupán kilenc esztendős Muszka Sándor tudatának és lelkének érzékeny lemezén rögzültek. „A forradalom vasárnap érkezett,/ végigdübörgött az ébredő városon,/ siessenek a főtérre, emberek.”

Az alkotótól megtudhattuk, hogy a benne felébredő szégyenérzet miatt nehezen tud magáról kedvezően szólni, így az érvényesüléshez napjainkban szükséges és elengedhetetlen szakmai önéletrajzok (CV) megírása, számára szinte legyőzhetetlen akadályokba ütközik. Ennek okát kutatva döbbent rá, hogy az talán a gyermekkorára jellemző, a neveltetése által beleidegződött, gondolkodásmódban és ebből fakadó szokásokban rejlik. „Az öndicséret gyalázat, és úgy sem lesz belőletek valaki” féle hozzáállásban.

Úgy érzi, hogy eszmélését a diktátor házaspár uralmát megdöntő, Kézdivásárhelyen is végigsöprő, kegyetlen megnyilvánulásokat sem nélkülöző népharag megtapasztalása indította el. Ezért lelhetők fel az említett és az utána következő, mai szemmel érthetetlen események lenyomatai a legutóbb kiadásra került verseiben. És a hiábavalóságé. „Összegyűjtik az útról a holtakat,/ a temetőben új parcella létesül,/ díszőrség feszeng, vaktöltény ropog,/ pár év, és senki sem emlékszik rájuk.”

Ugyanakkor a régi rendszer bukását követő, létbizonytalanságot hozó és ellentmondásos időszak útkereső megpróbáltatásai is visszaköszönnek. Azé a korszaké, amelyben a társadalom iránytű nélküli hajóként hánykolódott és sodródott a történelem viharos tengerén. „A szabadságot végképp kivívtuk,/ bezártak sorra a gyárak,/ penészedik a fal a nedves párától,/ gombásodik a bőr a pulóver alatt.”

Ezek a szomorú következményekkel járó, olykor tragikomikus fordulatokat vevő folyamatok érlelték meg benne a rettenetes felismerést, hogy az ember tulajdonképpen egy segítségre szoruló, mégis magára utalt, a világra magányosan érkező és abból ugyanúgy távozó „idegen állat.” Olyan élőlény, akiről a természet sem vesz tudomást és nem fogadja be.