Művészetében is él a nemzet

Művészetében is él a nemzet Kultúra

Van-e sajátos vonása a magyar képzőművészetnek a 20–21. században? Miként írható le ez a sajátosság az Erdélyben alkotó művészek munkásságára vonatkozóan? Erre a két alapvető kérdésre keresték a választ szombaton a Székely Nemzeti Múzeumban (SZNM), a Régió–regionalitás–provincia, avagy művészeti sajátosság címmel megtartott szakmai értekezleten, amelyre a Székelyföld Napok rendezvénysorozat részeként került sor.

A résztvevőket házigazdaként köszöntő Vargha Mihály múzeumigazgató az intézmény múltját, jelenét és tervezett jövőjét ismertette a zömében Magyar Művészeti Akadémia tagjaiból álló, de másokkal is kiegészülő népes közönséggel. A hamarosan megújuló intézmény legfontosabb célkitűzéseként a fiatal korosztály bevonzását határozta meg, hiszen itt nem csak kultúrát szívhatnak magukba, hanem az önazonosságtudatuk is megerősödik, és rádöbbenhetnek, hogy miért jó székely–magyarnak lenni.
Elsőként Gazda József, Kovásznán élő író, szociográfus, nyugalmazott tanár fogalmazta meg gondolatait az adott témáról, Nemzeti vagy egyetemes című előadásában. „Van-e, lehet-e nemzeti jellege a képzőművészetnek, amely nemzeten felüli” formákkal, foltokkal, vonalakkal és színekkel „költ, közöl, fejez ki?” – tette fel a kérdést. Tömör művészetelemzése során pedig rámutatott, hogy igen, mert „az egyén nem léphet ki önmagából. Csak önmagában, önmaga révén találhatja meg valós, igazi helyét a világban, s feladatait, tennivalóit.” Ugyanakkor „a nemzet kultúrájában, művészetében is él. Illetve önmagát megtartani csak abban tudja.”

Lajta Gábor budapesti festőművész, grafikus, művészeti író, a magyar festészet meghatározó sajátosságait kutatta szakdolgozatában, már az elején kijelentvén, hogy a művészet helyi szellemének vizsgálata elválaszthatatlan a nemzetkarakterológiától.

Pataki Gábor magyarországi művészettörténész a népművészet és modern művészet 20. századi kapcsolódási pontjairól értekezett magyar és román vonatkozásban. Többek között megállapította, hogy a klasszikus erdélyi művészek, például a Szervátiuszok, vagy Kós András, illetve az örökségüket megújító Dienes Attila, vagy a munkásságát Franciaországban kiteljesítő Román Viktor, a népművészet kézműves formáit használták fel.

Szücs György budapesti művészettörténész rámutatott, hogy a romániai magyar képzőművészetben 1919-től egészen a legutóbbi időkig a „sajátosan erdélyi lelkületű” művek eszményének hagyománya uralkodott el. Ugyanakkor szép számmal akadtak olyanok, akik a mindenkori kortárs törekvésekhez igazodtak, és a sajátosság keresése mellett igyekeztek lépést tartani az európai haladással.

Újvárossy László erdélyi grafikus, egyetemi tanár a kísérletező művészeti magatartást vizsgálta Nagy Pál, Kerekes Gyöngyi, Lakatos Gabriella és Angyal Olívia műveinek elemzése által.

Vécsi Nagy Zoltán művészettörténész Magyar Művészet a kommunista Romániában című előadásában kimondta, hogy az erdélyi művészetnek a történelmi Magyarország művészeti életétől való elszakadása nem csak nehézségeket, hanem új lehetőségeket is hozott.

Kányádi Iréne művészettörténész, egyetemi oktató a romániai magyar művészetben tetten érhető önazonosságkeresés, vagy elidegenedés jegyeit boncolgatta.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.