Megfoghatatlan lenne?

Napjainkban a boldogság szót olyan óvatosan ejtjük ki, mintha nem is hinnénk a létezésében – hívta fel a szép számú hallgatóság figyelmét dr. Reisinger János irodalomtörténész, a Bod Péter Megyei Könyvtárban Magyar költők a boldogságról címmel nemrégiben tartott előadásán.

Reisinger rámutatott, hogy az illékony boldogság a kezdetektől foglalkoztatta az emberiséget, így nem véletlen, hogy a legnagyobb gondolkodók megpróbálták azt megfogalmazni. „Senki sem boldog a halála előtt” – jelentette ki Szolón (Kr. e. 638–558 körül) ókori görög bölcs, hadvezér, költő. Szerinte ugyanis az élő ember boldognak nem, legfeljebb szerencsésnek nevezhető, hiszen bárkire lesújthat a sors bármelyik pillanatban. Gondolkodásmódja a középkori keresztény egyház szokásrendjébe is begyűrűzött, olyannyira, hogy a csodatevőket csak holtuk után avatták boldoggá. Platón (Kr. e. 427–347) viszont azt tartotta boldognak, aki a nálánál nagyobbra rá tud figyelni, és azt be tudja fogadni. Tehát a szemlélésben és befogadásban vélte meglelni a boldogságot. Arisztotelész (Kr. e. 384–322) ezzel szemben a cselekvő, végleteket elkerülő életben látta azt megvalósulni.

Költőink zöme nem hitt a boldogságban. Áttekintve a műveiket olyan érzésünk támad, hogy közülük mindenki, valami mélységes boldogtalanságban fuldokolt. Olyanok, mint a népünk, Arany János szavaival élve „elefántnak néz szúnyognyi bajt, s megátkozza az emberi fajt.”Fölnagyítjuk a nehézségeket, a rossz dolgokat, miközben a jót szinte észre sem vesszük. Íme, néhány példa. „Holdvilág csak boldogságunk;/ Füst a balsors, mely elszáll;” (Vanitatum vanitas) – írta Kölcsey Ferenc (1790–1838). „Keresém a boldogságom,/ Egy nem ismert idegent:” (Visszatekintés) – vallja Arany János (1817–1882). Füst Milán (1888–1967) pedig „zaklatott boldogságot” emleget Öregség című versében.

Ennek a szinte kitapinthatatlan állapotnak a megragadására, szavakban történő kifejezésére való törekvés azonban a magyar költészetben is tetten érhető. „Mi az, mi embert boldoggá tehetne? – teszi fel a kérdést Vörösmarty Mihály (1800–1855) A merengőhöz című híres versében. De a magát tanítványának valló Petőfi Sándor (1823–1849) is megkérdezi: „S tulajdonképpen/ Mi a boldogság?/ Hisz minden ember ezt másban leli; Vagy senki sem találta még meg?” És választ is megpróbál adni rá: Talán amit/ Mi boldogságnak nevezünk,/ A miljom érdek… (Világosságot!) Vagyis, ha az emberek érvényt tudnak szerezni az akaratuknak, kielégítik a vágyaikat és érdekeiket, akkor boldogak.

A szakember szerint magyar költészetben egy versen belül legteljesebben Tompa Mihály (1817–1868) mutatta be a boldogságot, fogalmazta meg annak mibenlétét, Boldogság című alkotásában. Rádöbbent minket, hogy az élet útján haladva mindig másban leljük a boldogságot, de a végére érve talán mégsem tudjuk, hogy hol találkoztunk, vagy egyáltalán találkoztunk-e vele. S míg az élet, mint az égbolt,/ Hol borongós, hol derült,/ És megkóstol a halandó/ Édeset és keserűt:/ A végóra elközelget,/ És szemét hogy béfogják,/ Életén átnézve kérdi:/ Mi volt hát a boldogság!?