Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

„Látnom kell a Perkőt, hogy nyugodt legyek”

„Látnom kell a Perkőt, hogy nyugodt legyek” Kultúra

Milyen volt a kommunizmus idején, egy félreeső helységben tanítónak lenni? Melyek azok a gondok, nehézségek, amelyeken akkor a pedagógusoknak át kellett lendülniük, főképp azoknak, akik valamelyest kilógtak a sorból? Müller Lászlóné Steinhof Éva kézdiszentléleki nyugalmazott tanítónővel beszélgettünk a kor érdekességeiről.

Hirdetés
Hirdetés

Kézdiszentléleki lakásában tölti nyugdíjas éveit Éva néni. Hétköznapokon a ház körüli teendőit végzi, elmegy sétálni, illetve lelkesen készül mindig a hétvégére. Akkor ugyanis az unokájával lehet, akinek próbál mindent megteremteni, hogy jól érezze magát. Együtt tanulnak, rajzolnak, kézimunkáznak, játszanak, de akár fociznak is. Munkássága alatt érték sikerek, gyermekrajz-kiállítást rendezett például Szentgyörgyön, ez pedig nagy dolog volt akkoriban Kővár számára. A sikerek mellett azonban számos megpróbáltatás fogadta pályáján, amelyekre azóta már szívesen emlékszik vissza.

 

Már a kezdetek sem mentek könnyen

Arra az időszakra, amikor Éva néni indult volna el pályáján, jellemzőek voltak a kulákokat érintő megszorítások. Mivel az édesapja is az volt, ezért 1952-ben szerzett pedagógiai kinevezését visszavonták. Fél évig nem tudott elhelyezkedni, majd brassói ismerősöknek köszönhetően Apácán kezdhetett tanítani. Ott viszont nem érezte jól magát, hiszen nagyon idegen volt a vidék számára. „Ha nem látom a Perkőt, nem vagyok jól. Látnom kell ahhoz, hogy az álmom nyugodt legyen” – emlékezett vissza mosolyogva. Három évig tartózkodott ott, majd Kővárra nevezték ki, nyugdíjas koráig ott tanított, előbb felső tagozaton magyar nyelvet és irodalmat, később pedig 1–4-ben volt tanítónő.

„Kővár abban az időben egy félreeső, lenézett helységnek számított, oda nevezték ki a kulákokat és más – úgymond – osztályellenségeket. Senki nem akart ott tanítani, csak mi, akik rá voltunk szorulva. Egyébként csendes hely volt, lelkileg meggyötört emberek gyülekeztek ott, így nem vitatkoztunk, jól megértettük egymást. Nekünk a nyugalom számított” – emlékezett vissza.

Hirdetés
Hirdetés

Nehéz körülmények között végezni a munkát

Félreeső helységként megközelíteni sem volt könnyű a falut. Csak a hetvenes években indult autóbuszjárat, addig nehéz volt az odajutás. Jó időben kerékpárral vagy gyalogosan indultak munkába a tanítók. A probléma a téli időszakokban jelentkezett. „Utaztam teherautóval, traktorral, tejesautóval, illetve cigányszánnal is. Az utóbbi időben pedig autóbusszal” – mesélte, hozzátéve, hogy eleinte Szentlélekről, az utolsó tizenöt évben pedig Kézdivásárhelyről ingázott.

Emellett nehézséget okozott, hogy nem voltak felszerelt tantermek, petróleumlámpa mellett tanítottak. Voltak olyan őszi, havas esős napok, amikor még nem szabadott begyújtani a termekben, vagy éppen nem volt fa. Ilyenkor a diákokkal együtt kimentek az erdőbe tüzelőt gyűjteni, így 2–3 napra be tudtak gyújtani. „Nagyon hideg volt, fáztak a gyermekek. Mozgalmas volt az élet, önellátónak kellett lennünk” – idézte fel a tanítónő.

Tavasszal és ősszel kellemes volt, hiszen 10 perces útra volt az iskolától az erdő. „Tornaórákon kimentünk sétálni, virágot szedni, gombát gyűjteni, télen szánkózni. Akkor nem volt ennyi medve, eszünkbe sem jutott, hogy féljünk. Most már biztos, hogy nem mennék ki” – tette hozzá nevetve.

Mindezt összevetve sem akart máshová kerülni. Szülei próbálták elintézni, hogy Szentléleken taníthasson, de az igazgató csak annyit mondott, hogy kulákivadékra nincsen szüksége.

 

Egyéb nehézségek az akkori tanügyben

A kulákság miatti megaláztatások, a nehéz munkakörülményeken kívül voltak más „szépségei” is az akkori rendszernek, amelyek sok kellemetlenséget okoztak a pedagógusoknak. Ilyen volt például az őszi pityókaszedés, amikor még vasárnapokon is a mezőn dolgoztak, heteken át mellőzve a tanítást. „A munkánk nem ért két lejt, mert hát semmit sem csináltunk, de ott kellett lenni, mert jöttek az elvtársak, fenyegettek ezzel-azzal. Ezért volt jó hely Kővár, mert nem voltunk szem előtt, mindent nem vettek észre.”

A téli időszakban a vasárnapi, egyházi ünnepnapokra időzített foglalkozások voltak kimerítőek, melyeknek nem más volt a célja, minthogy a gyermekek ne menjenek templomba. „Ezeken a napokon én kézimunkáztam. Van egy abroszom, amit ha előveszek, mindig eszembe jut az a nagypénteki foglalkozás, amelyen készítettem. Ilyenformán az emlékek végigkísérnek, amíg élek.”

Hirdetés
Hirdetés

A mai helyzet sem vonzóbb számára

Arra a kérdésre, hogy most is ezt a pályát választaná-e, azt mondta, úgy érzi, most nem tudna tanítani. Ha a körülmények mások lennének, választaná, de a napjainkra jellemző szülő–tanár viszonyt nem tudja elfogadni. „Régen a szülő azt mondta, üssem a gyereket, ha nem tanul. Nyilván nem ütöttünk hozzá, hiszen nem volt arra szükség, másképpen keltettük fel az érdeklődését. Most viszont olyan hamar felmegy a szülő az iskolába, kiabál a tanítókkal. Én ezt nem értem, nem tudnám elfogadni. Nem a gyermektől tartanék, hiszen a gyermek régen is, most is gyermek: nem akar tanulni, rosszaskodik. Inkább tartanék a szülőktől” – fejtette ki.

Éva néni úgy gondolja, nem kellene nagy elvárásokkal fordulni a tanügyhöz, hiszen minden belülről indul, kívülről csak irányítani lehet, erőltetni semmit sem szabad. „Mindig eszembe jut, felső tagozaton tanítottam egy fiút, aki egy füzettel a hóna alatt és egy ceruzával a zsebében járta végig az iskolát. Később aztán Budapesten végzett egyetemet. Nyaranta mindig meglátogatott egy csokor rózsával. Igazán kellemes emlékek ezek” – mondta – „Szóval így is meg lehet csinálni, ha akarat van” – tette hozzá.

Bartok Barbara

 

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások