Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Kié is a színház?

Kié is a színház? Kultúra

Az én színházam. A Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház első 30 évének képes története című hiánypótló munka után a szerző, Dancs Árpád újabb kötettel jelentkezett. Az én színházam 2. A Sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház képes története 1978–1989 között című kötetet október 19-én, szerdán 18 órától mutatják be a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron-termében.

Hirdetés
Hirdetés

A címbeli kérdést tulajdonképpen Dancs Árpád fogalmaztatta meg velem, azzal, hogy legújabb könyvének kissé furcsának tűnő, de a belemélyedő olvasás nyomán elfogadottnak tekinthető, Az én színházam címet adta most is, mint egyébként a sorozatnyitó színházi könyvének is. Ez a dolog már a fedőlaptól kezdve sejteti, hogy a szerző saját szemszögéből ítélkezik, dicsér vagy elmarasztal, s éppen az a jó ebben az elemzéshalmazban, hogy igyekszik inkább azokra a lényegi és kevésbé lényeges történésekre, mozzanatokra összpontosítani, amelyek – minden kétséget kizárva – a mi színházunkká varázsolják, felmagasztalják ezt a hányatott sorsú, időnként fényes utakat bejáró, de a mélységekben is megmártózó intézményt.

Ne ütődjék meg senki ezen a felette ritkán használatos kifejezésen, de én úgy érzékelem, e bemutató kiadvány végeredményben azt emeli ki, és viszi be a köztudatba. Már ha akad elég olvasó, ami ezt a köztiszteletben álló, népszerű intézetet próbálja úgy elénk állítani, hogy nem csupán a színházbarátok büszkeségét hangsúlyozza, hanem olvasmányosságával, szemléletességével, hatalmas képi alátámasztásaival azokat is meggyőzheti a színház felsőbbrendűségéről, akik ugyan nem koptatják a feljárati lépcsőket, de számon tartják munkáját, értékelik azt, még úgy is, hogy ők nem közvetlen haszonélvezői a színpadról áradó melegségnek.

Így válik tehát a Dancs Árpád színháza mindannyiunk színházává, s elfogadjuk, hogy kétségtelenül városunk legelőkelőbb, legfontosabb, legpatinásabb művelődési intézménye. Sorozatot írtam az előbb, s ez ellen talán leginkább maga a szerző tiltakoznék, hisz bevallása szerint itt megáll, tehát az utóbbi harminc esztendő színházi történéseinek feldolgozása másra marad. Ez azért lenne fájó kihagyás, mert szerinte a harmadik színházi könyv anyagának is egy része –nagyobb része? – az asztalfiókban hever.

Úgy lenne igazán teljes ez a színházi körkép, ha az előző két összeállításban már kipróbált, sikerre vitt módon mutathatná be a mai fiatalokhoz is kö­zel­álló korszakot, azt a jó néhány esztendőt, amelyek hihetetlenül magasra röpítették a ma már Tamási Áronnak keresztelt színház és színtársulat hírnevét. Azt a korszakot kellene hát könyvbe gyúrni, amikor a mi színházunkat a Kárpát-medence legjobb, legsikeresebb színházai között emlegették. S mint az igazgatóságról leköszönt Bocsárdi László mondta, ma is kétségtelenül az egyik legérettebb magyar társulat Sepsiszentgyörgyön él és működik.

Számomra azért is maradandó élmény ez a könyv, mert a megírás gondolatának megszületésétől tanúja voltam a szerző törekvéseinek, nem hallgatta el kételyeit sem, tartott a fogadtatás mikéntjétől, holott másik két könyve, a moziról és a közeli helyekről szóló meghozta számára az elégtételt is, annak az örömét, hogy szülővárosa egyik alapos ismerőjét, az értékek felkutatásának meghatározó tekintélyét tiszteljük benne.

Én személyesen is kárvallottnak érezhetném, vagy érzem is magam, mert a mi színházunk történetének talán legszebb pillanatai, vagy fogalmazzak úgy, hogy legszebb pillanatainak javarésze éppen akkor következett, miután a gyergyószentmiklósi trupp átigazolt ide, élen Bocsárdival, és az itt új utakat keresgélő társulat amolyan vérátömlesztéshez hasonló megújuláson ment át. És erre lehetőség kínálkozott, mert a Nemes Levente kormányozta együttes alkalmas volt a felfrissülésre, le tudta vetkőzni a megszokott, kissé megkopott ruháit, és el tudták fogadni azt az újat, amit a fiatalok hoztak be a színház kapuján.

Sajnálnám, és miért ne mondanám ki, bosszantana is, ha éppen ott hagyná félbe munkáját a szerző, amikor Mátray László, Váta Loránd, Nagy Alfréd, Nagy Csongor, Ilyés Orsolya, Kicsid Gizella – s a felsorolásból kimaradt Pál-Ferenczi Gyöngyi és lányom, Péter Hilda – itt találták meg helyüket, és velük is egyre magasabbra lehetett emelni a művészi mércét. Azért is várnám a harmadik kötetet, mert igazolni látnám annak a felette megtisztelő, talán kissé túlzó méltatásnak igazságát, amelyet a Hildának adományozott tiszteletpéldányban, a színpadnak és filmezésnek egyaránt hátat fordító, többször díjazott, Jászai Mari- és Gopo-díjas lányunknak a következő szavakkal ajánlotta munkáját: „Sok szeretettel az erdélyi színpad és román film koronázatlan királynőjének, Péter Hildának. Sepsiszentgyörgy, 2022. szept. 4.”

Én is ajánlom ezt a hiánypótló színházi könyvet mindazoknak, akik szerelmesei a színháznak, de azoknak is, akiknek ritkán adatik alkalom, hogy megmártózzanak a színpadról áradó hangulat és szeretet semmihez sem hasonlítható varázsában.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás