Joe Satriani – Shapeshifting

Joe Satriani. A MESTER. Így, csupa nagybetűvel. Azon kevesek közé tartozik, akinek gitározása egyetlen hang után felismerhető. Az 1980-as évek második felétől játéka gitáros-generációkra volt és van hatással, lenyűgöző virtuozitása, a bluest és metalt egyéni módon ötvöző stílusa, a védjegyeként szolgáló legato, a pengetővel tappingelés és a tremolóvarázslás rendre visszaköszön a modern gitározás legnagyobbjainak szólóiból. De Satriani a félelmetes technika mellett tud még valamit, ami miatt nemcsak a szakma, hanem az „egyszerű” zenehallgatók nagy kedvence is: dalokat írni.

Célja nem az öncélú villogás, a kergetőzés a hangokkal, zömében instrumentális szólólemezein a lenyűgöző technika csupán eszköz, amellyel mondanivalóját juttatja kifejezésre. Ő ugyanis gitárjával történeteket mesél. Dalai a hagyományos énekes szerzeményekhez hasonló szerkezetűek verzével, refrénnel ellátva. Nála a számcímek nem véletlenszerűek, erre az egyik legjobb példa egy általa elmesélt történet, mely szerint egyik koncertje után egy házaspár azzal ment oda hozzá, hogy válságban levő kapcsolatuk az 1992-es The Extremist lemezen hallható Crying dal hatására zökkent vissza a helyes mederbe. Azt, hogy Satriani játéka a tömegeknek is szól, mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy 1987-es Surfing with the Alien című, második szólólemeze több mint egymillió példányban kelt el, elérve a platinalemez-státuszt.

Az április 10-én a Sony Music gondozásában kiadott Shapeshifting tipikus Satriani-album. Értem ez alatt, hogy tizenhárom kitűnően felépített, elsőre ható, ám sokadik hallgatásra sem megunható szerzeményt hallhatunk azon, és bár apró csavarok vannak, a mester ezúttal nem lép ki komfortzónájából, ahogy tette azt a 2000-es, elektro-, illetve techno-elemekben bővelkedő Engines of Creation-ön. Tolmácsolásában még a Here the Blue River reggae-momentumai is tetszenek, az All for love és a Waiting pedig a sziklából is vizet fakaszt.