A színháznak ki kell mozdulnia a falak közül

Augusztus végén elrajtolt a kézdivásárhelyi Udvartér Színház harmadik évada. Erről, valamint az átszervezés utáni tapasztalatokról az intézmény működéséhez keretet biztosító Vigadó Művelődési Központ igazgatóját, egyben a társulat vezetőjét, Lung László Zsoltot kérdeztük.

– Két és fél éve annak, hogy a kézdivásárhelyi Vigadó jelentős átszervezésen esett át, úgymond „bekebelezvén” a városi színházat is. Túl vannak már az ezzel járó kezdeti nehézségeken?

– A Vigadó Művelődési Központ szempontjából ez nagy és ugyanakkor nehéz lépés volt. Nemcsak az történt, hogy a színház, mint intézmény jogilag más formát öltött, és a Vigadó égisze alá került, hanem a Vigadó is kivált a polgármesteri hivatal működési rendszere alól, és külön jogi entitásként folytatja tevékenységét. Lehet, hogy erre a későbbiekben amúgy is szükség lett volna, de akkor a polgármester úrral még nem terveztük meglépni. A kényszer viszont nagy úr! Mindez azt jelenti, az intézményt teljesen újjá kellett építeni, mindenféle szempontból, és sok mindent elölről kellett kezdeni. Szerencsére van mögöttünk tizenvalahány év, amire támaszkodhatunk.

– Gondolom, a változások a csapatát is érintették…

– Igen, egy picit változott, de inkább a csapaton belüli feladatokat kellett másképp leosztani amiatt, hogy ugye gyakorlatilag két intézményt működtetünk. Ennek a rendszernek a műszaki és adminisztrációs feladatait egy tizenöt fős stáb látja el, hozzájuk társul az a négy színész, akik kizárólag a színházi profilhoz tartoznak. Jómagam mindkét fronton, tehát intézményvezetőként, valamint színházigazgatóként, illetve színészként és néha rendezőként is igyekszem helytállni. De hát nemcsak nekem kell megbirkóznom az összevont munkakörrel, hanem kollégáimnak is, hiszen kevesen vagyunk egy ilyen feladathoz, viszont nincs arra lehetőség, hogy két különálló intézményt hozzon létre a város. Ezt valósítottuk meg, ezt próbáljuk fejleszteni.

– Az Udvartér Színház harmadik évadának elején hogy látja, jó úton haladnak?

– Már az elejétől arra törekedtem, hogy vezessük vissza a bérletrendszert, és egy olyan repertoárszínházat próbáljunk létrehozni, ahol egyik oldalon a társulatépítés folyik, a másik oldalon pedig magára a repertoárra helyezzük a hangsúlyt. Persze nem vagyunk abban a helyzetben sem anyagilag, sem társulatilag, hogy mondjuk 6-7 saját bemutatóval álljunk elő, de azért igyekszünk minél színesebbé, dinamikusabbá, energikusabbá tenni az évadunkat azáltal, hogy vendégelőadások is helyet kapnak a bérletrendszerünkben. Az első évadban öt bérletes előadással indultunk: a két vendégelőadás mellett két saját produkciót hoztunk létre, szilveszterre pedig egy közös előadást mutattunk be a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színházzal. Közben bérleten kívül bemutattunk két saját és egy, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel közös alkotást. A második évadunkban tartottuk az ötös csomagot ugyanezzel a szerkezettel, és sokat játszottuk a meglévő produkciókat is. Az új évadban egy produkcióval növeljük a bérlet „tartalmát”, ugyanis három saját és három vendégelőadást tekinthet meg a néző. Mellette felolvasószínházzal, gyerek- és tantermi előadással is készülünk.

– A bérletrendszeren kívüli, saját stúdióprodukcióik továbbra is műsoron maradnak?

– A bérleten kívüli előadásaink között Duncan Macmillan Lélegezz! és Alexandru Popa A boldogság titka című darabja (https://szekelyhon.ro/aktualis/udvarhelyszek/osbemutato-az-udvarter-szinhazban) szerepel, amelyeket még az előző évadban mutattunk be. Ugyancsak az előző évadból műsoron maradt Marc Camoletti Boeing, Boeing – Leszállás Párizsban című komédiája is Kolcsár József rendezésében, amit óriási közönségesikerrel övezve játsszuk, illetve valamikor szeretném felújítani Rusznyák Gábor Derengését. Az új évadban két nagyszínpadi produkció, egy gyerekeladás, egy saját produkciót és egy osztálytermi előadás szerepel a terveink között. A Nagy Norbert rendezte A kis herceggel indítunk, aztán Alexandru Popa Pókfonálon című darabját mutatjuk be felolvasószínházi formában a Karma teraszán, majd belevágunk a tantermibe is, amit Deli Szófia rendez. Ez utóbbi diákokat érintő témákat dolgoz fel, és konkrétan kimegyünk közéjük, az osztálytermekbe!

• A bérletrendszert az Udvartér Színház saját produkciója nyitja: az Édes Anna (Kosztolányi Dezső azonos című regényét színpadra alkalmazta Bélai Marcel, Takács Réka és Györfi Csaba) sorstragédia rendezője Györfi Csaba, akit az idei, 33. UNITER-gálán a legjobb koreográfia díjára jelöltek a nagyváradi Szigligeti Színház Táncegyüttesének Bergman-adaptációjáért, a Suttogások és sikolyokért.
• A Háromszék Táncszínház Napszentület (rendező: Juhász Zsolt) című előadását november végén láthatják a nézők.
• Harmadikként a székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház hozza el Székely Csaba 10 című előadását Rusznyák Gábor rendezésében.
• Januárban ismét egy Udvartér Színház-produkció, egyben a szilveszteri vígjáték: Marc Camoletti Hatan pizsamában című darabját Kolcsár József rendezi.
• Ezt követi a gyergyószentmiklósi Figura Színház Molnár Ferenc Liliom című darabjával (külvárosi legenda hét képben). Rendezője Albu Istváb, aki a szatmárnémeti Harag György Társulat III. Richárd című előadásáért UNITER-díjat kapott, míg az Udvartér Színházban is dolgozó Márton Erika díszlettervező a jelöltek között szerepelt, a Magyar Színházak idei, 37. Kisvárdai Fesztiválján pedig a legjobb díszlet díját érdemelte ki. Ebben az előadásban játszik a kézdivásárhelyi Pascu Tamara és Barti Lehel, akiknek pályája a helyi városi színházban indult.
• A bérletrendszert a harmadik saját produkció, Ferdinand von Schirach Terror című kortárs színműve zárja Barabás Árpád rendezésében.

– Változatlanul négy főállású színésszel tartják a frontot?

– Jelenleg négy színész, Elek Ágota, Gecse Noémi, Kiss László és Mihály János alkotja a társulatot, de csatlakozott hozzánk Székely G. Krisztina és Radu Enrik, illetve D. Gulácsi Zsuzsanna is újra látható lesz. Az évad végéig vannak még tervek e tekintetben, de előbb érjünk el a hídig.

– A színházas kiszállások beváltották a hozzájuk fűzött reményeket?

– Ez változó. Ott, ahol az elmúlt 10-15 évben megfordult egy-két színház, nyilván sokkal nyitottabbak az emberek, de hát mentünk olyan helyre is, ahol addig nem járt színházi társulat. Az ilyen településeken még hosszú időbe telik, amíg úgymond „színházilag” kineveljük a közönséget, annál is inkább, mert mi sem tudunk eljutni mindenhová évente négyszer, erre nincs lehetőségünk. Ha csak Kovászna megyét nézzük, akkor szeretnénk tartani azt a forgatókönyvet, hogy évadonként egyszer, jó esetben kétszer kimenjünk. Az előttünk álló évadban egy gyerekelőadással és egy nagyszínpadival tervezünk kiszállni, de gyakran fellépünk Hargita és Maros megye más településein is, és most már kezdünk fesztiválokra is járni, tehát az országhatáron túlterjed ez a történet. De nekünk az alap mindig az a közösség és az a közönség, ahol ezt a színházat létrehozzuk, tehát elsősorban Kézdivásárhely és a környező települések. Persze, ez egy kétoldalú játék, nemcsak nekünk kell akarnunk vendégszerepelni, viszont abban a tévhitben sem szabad ringatnunk magunkat, hogy majd vidékről bejönnek megnézni az előadásainkat.

– Mondjuk még a szomszédos Kézdiszentlélekről sem?

– Még onnan sem, de tegyem hozzá gyorsan, hogy amikor ott voltunk, mindkét alkalommal teltház fogadott! Az a közönség biztos, hogy ebben a formában nem fog bejönni hozzánk előadást nézni, de ha kimegyünk, akkor egy picit más viszonyt tudunk vele kialakítani, és nekünk az a fontos, hogy minél több emberrel találkozzunk. Ebben még gyerekcipőben járunk, hosszú folyamat lesz, amíg egy stabil hálózatot tudunk magunknak létrehozni. Ugyanakkor, mint már említettem, alternatív helyszíneken is szeretném elindítani a felolvasószínházat, például kávézókban, vagyis olyan helyeken, ahol kissé másképp tudunk hozzászólni a nézőkhöz. Tehát szeretnénk egy kicsit kimozdulni a falak közül, megmutatkozni olyan helyszíneken, ahol nem nagyon van színház. Azonban a szokásos körök mellett, amelyek már beépültek az intézmény életébe, és amelyekre rá fogunk hajtani, fontos, hogy mi is egyre jobbak legyünk, és ennek fokmérője a fesztiválokon való részvétel. Szerencsre csak az őszön három helyre van meghívásunk! Fontos, hogy a szakma is lássa, körülbelül hol tartunk.

Az Udvartér Színház szeptember 11-én 19 órától Szászrégenben, az Eugen Nicoară Művelődési Házban, a 12. Szászrégeni Magyar Napok programsorozata részeként mutatja be Alexandru Popa A boldogság titka című stúdióelőadását. A darabot szeptember 14-én 19 órától Kézdivásárhelyen, a Vigadó Művelődési Központ nagyszínpadra épített stúdiójában, szeptember 20-án 19 órától pedig Székelyudvarhelyen, a Tomcsa Sándor Színházban, a dráMA kortárs színházi találkozó programjának részeként játssza a társulat.

– Mennyire vált be a bérletrendszerük?

– Egyelőre még az sem teljesen világos előttem, hogy a bérletrendszer milyen fontossággal bír egy színház életében, hiszen vannak helyek, ahol már rég nincs ilyen. Én azért tartom szükségesnek, mert egyrészt ennek keretében tudunk hozni minőségi vendégelőadásokat, méghozzá elérhető áron. Ezt a kérdést a néző szemszögéből mérlegeljük, mert ha a hatékonyságát illetően csak anyagi szempontok szerint döntenénk, akkor egy bérletért 400-500 lejt kellene elkérnünk.

– A költségvetésüknek mekkora hányadát tudják saját bevételből előteremteni?

– Körülbelül a 30 százalékát, de azt vissza is forgatjuk, azaz mind rámegy a produkciógyártásra. Tulajdonképpen a fenntartásra. Minden, ami bevétel, az egyben kiadás is, mert nagyon sok külsőssel dolgozunk, színészekkel, technikusokkal egyaránt, tehát amikor egy előadást létrehozunk, annak van egy gyártási és van egy játszási költsége. Ez utóbbi kiszálláskor jelentősen megnő. Általában az a fő szempontunk, hogy a bevétel fedje a költséget, tehát hogy ne kelljen hozzányúlni a költségvetéshez, bepótolni a játszási költségbe, de ez nem mindig sikerül.

– A kormány megszorító-csomagjai valamilyen formában érintik-e a színház működését?

– Fogyasztói szempontból mindenképp kedvezőtlen lesz a hatása, annál is inkább, mert a bérleteink árán egy picit muszáj lesz emelnünk. Amikor pedig azt kell eldönteni, hogy most a villanyszámlát fizetjük-e ki, vagy színházba megyünk, többnyire nem az utóbbi kerül ki győztesen.

–  Ön mikor érzi igazán elemében magát: a színpadon játszva vagy a Vigadó igazgatójaként?

– Én színész vagyok, ez a végzettségem, de így, hogy most már több mint 13 éve intézményvezetőként is dolgozom, ez lett a fő profilom. Nagyon szeretem ez a munkát – az összes nehézségével együtt. Amikor lehetőségem van rá, nyilván játszom is, de számomra az intézményvezetés az első. És most, hogy újjászerveztük az egész intézményt, még nagyon sokáig nem lesz mód hátra dőlni, a jövőben itt még sok fontos kérdésre választ kell adni szakmailag.

Fotó: Kocsis Károly