A székely Thermopüla

Laikusok, történészek a mai napig vitáznak azon, hogy a Tuzson János egysége által vívott nyerges-tetői csata (1849. július 31–augusztus 1.) a szabadságharc utolsó részgyőzelmeként értelmezető-e, vagy az is a vesztes ütközetek közé sorolható. Úgy véljük, abban a reménytelen helyzetben, amikor mindenki számára világos volt a hamarosan bekövetkező tragédia, tízszeres túlerővel szemben közel két napon át helytállni felér egy Thermopülával, még ha nem is vesztek oda mindnyájan. Sajátos magyar lelkületre, gondolkodásmódra vall, hogy inkább szeretünk vereségből, veszteségből mítoszt teremteni, mint győzelemből.

Foglaljuk össze a csata közvetlen előzményeit. 1849. június idusa után Háromszéken felcsillant a remény, hogy „hátha meg nem volna halva, s lehetne még valami…” Pedig Gábor Áron akkor már az eresztevényi sírjában pihente a harcok fáradalmait, a kézdivásárhelyi ágyúgyárat (és vele együtt a Székely Hírmondót nyomó nyomdát) szétverték a betörő oroszok, és a Gyertyánffy-különítmény hősi halála is eleven sajgott az emberek lelkében. Bem tábornok 1849. július 18-án vonult be a céhes városba, több győztes ütközet révén majdnem az egész Háromszéket felszabadította, Sepsiszentgyörggyel egyetemben. Innen július 21-én, nem sokkal azt követően, hogy a bélafalvi születésű, katonai szolgálatát a 15. (2. székely) határőrezred hadfijaként kezdő Tuzson János őrnagy vezényletével egy 2000 fős egységet, benne az általa szervezett 86. honvéd zászlóaljjal már odaküldött, 2200–2300 fős csapata élén, hat ágyúval Moldvába indult azzal a céllal, hogy az ellenség hátában felkelést robbantson ki.

A moldvai különítmény

Bár több helyen megkergette az oroszokat, szándékát nem koronázta siker, ezért visszatért Háromszékre (Bereckben találkozott Petőfivel), onnan pedig Segesvár felé vette az irányt, ahol aztán végzetes vereséget szenvedett a túlerővel szemben. Tuzson vezetésével azonban Moldvában hagyott egy kölönítményt, főleg az Ojtozi-szoros védelmére. Az őrnagy későbbi visszaemlékezésében az áll, hogy ez „7 század gyalogságot, 6 ágyút és 40 lovast” jelentett (később „nyolc gyenge századot” említ), de hogy ez pontosan hány főt takar, csak becsülni lehet. A közel két zászlóalj alapesetben ugyan közel 2000 embert jelentene, de a századok állománya addigra alaposan megcsappant az eredeti létszámhoz képest, és nem tudjuk, milyen arányban valósult meg a feltöltésük. Ezért aztán a különféle leírásokban hol 200–600 fős egységről esik szó, hol egyenesen 2000 fősről – az igazság valahol a kettő között lehet.

Tuzson július 28-én veszi kézbe Omár pasa felszólítását, hogy azonnal hagyja el Moldvát, aminek kénytelen eleget tenni, és 30-án Bereck térségében találjuk. Időközben Háromszék újra az ellenség kezébe került, Gál Sándor Tusnád felé visszahúzódó seregét két irányból próbálták támadni az orosz–osztrák csapatok: az Olt mentén, illetve Kézdivásárhely felől. Eme jobboldali – Clam–Gallas osztrák tábornagy vezényelte – szárnyat a podóliai vadászezred, a volhíniai gyalogezred egy zászlóalja, a bugi ulánusezred, a gyalogosok nyolc lövege, a 9. lovaslöveg egy osztálya, egy szotyna kozák, valamint az osztrákok négy zászlóalja, tíz lovasszázada és négy lövege alkotta. De hogy összesen pontosan hány ember, itt megint csak becslésekre hagyatkozhatunk; ha például a világhálón nézünk utána, 3000-től 20 ezerig terjedő skálán mozog a „belövés”. Orosz hadinaplók alapján egy 10–12 ezer fős reguláris, jól felszerelt sereg valószínűsíthető, ami Tuzson embereihez képest több mint tízszeres túlerőt jelent!

Éjszaka a hegyen át

Ez utóbbiakra ráadásul még egy emberpróbáló feladat várt a csata előtt: Bereckben világossá vált számukra, hogy nem mehetnek Kézdivásárhely át az országúton, de mivel onnan az ellenség bármelyik pillanatban elindulhatott a Kászonok fele, mindenképp elébük kellett vágniuk. Kézdiszentkeresztre érve erre csak Perkőig előnyúló hegyhát megmászásával mutatkozott lehetőség – aki ismeri a környékét, tudja, hogy nem sétagaloppról van szó, főleg éjszaka, ágyúkat, málhás szekereket vontatva. Végül a Király István falusbíró biztosította vezető útmutatása mellett sikerrel vették ezt az akadályt is, és még időben beereszkedtek a Kászon völgyébe, ami önmagában is bravúros teljesítmény.

És ha ez nem lenne elég, még aznap, azaz július 31-én Kászonújfaluban feltartóztatták az őket utolérő orosz–osztrák csapatokat, majd a Nyerges-tetőn rendezkedetek be a védelemre. Gondoljunk bele: Berectől eddig egyhuzamban több mint 40 kilométert kellett megtenniük, hegyen, folyón átkelniük, a végén harcot vállalniuk, és másnap, augusztus 1-én hajnaltól 11, más források szerint 14 óráig kitartaniuk. Maga Tuzson 17 órai ellenállásról beszél: „délelőtt 10 és 11 óra között azon jelentésre voltam kénytelen a természettől elősegített erős állásomat odahagyni, hogy legalább hússzorosan túlnyomó ellen gyalogságának sikerült hadi állásomat a sűrű erdőségben megkerülni, minek következtében kénytelen voltam csapatom megmaradott töredékével, az ellentől Csíkkozmás és Csíktusnád közötti téren is üldöztetve csatarendben Csíktusnádon át a teljes megsemmisítés elől menekülni.”

Orbán Balázstól elterjedt ugyan az ellenséget a hátukba vezető román pásztor verziója, sokkal valószínűbb, hogy egyszerűen nem lehetett tovább feltartani a hatalmas túlerőt. Ráadásul Gál Sándor is hátrálni kényszerült a Tusnádi-szorosból, hogy aztán a Mitács-tetőn át nyerjen egérutat Erdővidék, illetve Lövéte irányába, így Tuzson Jánosnak sem maradt más választása, mint parancsot adni a rendezett visszavonulásra. Végül ő is a Mitácson át követte Gál Sándort – de ezt majd egy külön írásban taglaljuk.

Mind egy szálig odavesztek?

„Úgy haltak meg a székelyek,/ mind egy szálig, olyan bátran,/ mint az a görög háromszáz/ Termopüle szorosában” – olvashatjuk Kányádi Sándor közismert versében, ám ha ez valóban így lenne, bizonyára nem kerüli el Orbán Balázs figyelmét, és Háromszék szabadságharcának krónikása, Nagy Sándor tüzérfőhadnagy munkájában (Háromszék önvédelmi harca 1848–49) is nagyobb teret kap. Itt azonban csak annyi található, hogy „Gál Sándor… megfogyva, de meg nem törve védé, míg lehetett, s.-szentgyörgyi hadállást, míg nem gr. Clam megerősített hadával szemben július 29-én azt feladni s Csík felé húzódni kénytelen volt. Csík két szorosánál: Bikszádnál és a Nyergesen, hova ügyes taktikával megkerülve az ellenséget, moldvai expedíciójából Tuzson is megérkezett, foglaltak állást a székelyek, s védték mindkettőt hősiesen; de a megosztott különben is csekély erővel nem tartóztathatták fel a gr. Clam és Copet tábornokok alatt előnyomuló ellenséget, akik közül az első a Nyergesnél, a másik Bikszádnál nyomult előre.”

Az orosz katonai visszaemlékezésekben sem találni olyat, hogy az „ellenség” mind odaveszet volna. A. A. Nyepokojcsickij cári ezredes például csak annyit jegyez meg, hogy „Clam–Gallas… Kászonújfalunál… az ellenséget kiverte állásából, és visszavetette a Nyergesi-hágóig, ahol a magyarok megálltak, de Clam–Gallas gróf ismét rohamot indított ellenük, és Kozmásig szorította őket vissza.” Szó nincs utolsó emberig tartó védekezésről, és nincs erre való utalás az 1897. augusztus 8-án felavatott emlékmű feliratán sem, bár annak felavatásán, mintegy 5000 emlékező mellett, Tuzson János is jelen volt, akkor már alezredesi rangban.

És itt állott 1849-ki aug. 1-jén Tuzson János honvédezredes, ki Bem által Moldovában feledtetvén, esetlegesen éppen a sz.-györgyi csatavesztés után érkezett vissza Háromszékre, hol minden veszve levén, kis csapatjával s néhány ágyúval Csík felé vette útját. Miután Kászon-Újfaluból a felnyomuló oroszok és az azok után jövő Clam–Gallas elől egy heves csata után visszavonulni volt kénytelen; (júl. 31-én) a Nyergestetőn állitá fel fedett helyzetben ágyúit s elszánt honvédeit. A mit sem sejtő oroszok minden elővigyázat nélkül tömegesen nyomultak fel a meredeken emelkedő országúton, Tuzson bevárta lőtávolságra, s akkor kartács-tűzzel sepreté őket le. Sokszor kísértének az oroszok elszánt, kétségbeesett rohamot, de az oroszlánként harcoló honvédek és a halált osztó ágyuk mindig visszaterelték. Végre találkozott egy kászoni oláh, ki a kozákokat mellékösvényeken bevezeté Sz.-Márton felé Csíkba, s így a nyergesi hadállás megkerülve, hátulról levén fenyegetve, Tuzson kénytelen volt az eltiprott szabadság ezen utolsó győzelme után feladni hadállását, s a tusnádi szorosból elvonuló Gál Sándorral csatlakozva, a Mitácson átcsapni.

(Orbán Balázs: A Székelyföld leírása, 1868–1873)

Nyerges-tető üzenete

Annyi biztosra vehető, hogy sokan elestek már a Nyerges-tetőn is, de még többen visszavonulás közben, főleg Csíktusnád felé, a Szénásmezőn. És félreértés ne essék: nem csak háromszékiek! Többek között Erszény János (19 éves), Hideg Sándor (27), Puskás István (23) gyergyószéki, Kozma Demjén (23) felcsíki (valószínű csíkjenőfalvi) honvéd is ekkor halt hősi halált. Ez volt a szabadságharc utolsó székelyföldi csatája. „Ma is mutogatják – írta 1899-ben Balló István csíkkozmási történész – a Tusnádfürdőre vezető országút közelében egy honvéd főhadnagy sírját, aki öt kozákot vágott le, míg végre a nagyobb erőnek áldozatául esett.”

Az ellenség veszteségéről sincs pontos számadatunk. Legfennebb Szentkatolnai Bakk Endrére hagyatkozhatunk (Kézdivásárhely s az ottani Jancsó családok története, 1895), aki szerint „az osztrákok és [az] oroszok jókora veszteséget szenvedtek, oly sokan sebesültek meg, hogy Kézdivásárhelyt a piacon, az utcákban sem tértek el, – hanem a városon kívül a mezőn vertek tanyát nekik.” De ennél is fontosabb, hogy Tuzsonéknak sikerült teljesíteni a fő célkitűzést, Clam–Gallas nem tudta bekeríteni Gál Sándor seregét.

A nyerges-tetői emlékmű egyike a legkorábbi ’48-as emlékhelyeinknek, és kész csoda, hogy az impériumváltásokat és a diktatúra évtizedeit is átvészelte. Mának szóló üzenete: a megmaradásé, a túlélésé is ebből fakad: nem a hősi halált, a pótolhatatlan véráldozatot, hanem sokkal inkább a tisztes helyállást, a reménytelennek tűnő helyzetből kivezető csillagösvényt jelképezi.

Címlapfotó: dr. Münzlinger Attila/Székely Kalendárium