Felhívás!

A Múzeumőr halála

A Múzeumőr halála Kultúra

Zalánpatak pár napja egyik nagy emberét veszítette el. Igaz, nem volt sem pap, sem tanár, sem orvos, még csak jó nevű kereskedő sem, hanem volt ő egyszerű erdőőr, aki évtizedeken át járta télen-nyáron a rengeteget, mert ha egyéb nem is, de erdőség mindig bővével volt ebben az öklömnyi településen.

Nem tenyérnyit írtam, mert a tenyér szétteríthető, míg a kujak magába zárkózik, őrzi a sokszor szétfeszülő erőt, a tenyér pedig simogatásra, szüntelen békülékenységre kész. Zalánpatak úgy szorult be a nagy erdőségek kellős közepén a falun átcsordogáló patakocska köré, mintha szüntelen vesztésre állna, s úgy őrzi a táj minden porcikáját, mintha semmi más nem érdekelné. Pedig érdekelte, hogyne érdekelte volna a patakiakat a világ folyása, mindössze háromszáz éve teremtettek itt maguknak olyan életteret, amelyben nem csupán a múltjukat, a jelenüket óvták, őrizték, de gondoltak a jövőre is.

Nos, ennek a jövőbe tekintésnek, jövőbe nézésnek volt nagy tudója és tervezője az a Farkas József, aki a falu minden titkát – elmondhatóakat és szájzár alattiakat egyaránt – magában hordozta. S tudta, megőrzésre át kell örökíteni a holnapba, a jövőbe, így lett belőle múzeumalapító, s egyben idegenvezető, múzeumőr, s ha jól megforgatjuk a szót, akár múzeumpedagógusnak is nevezhető. Ő adott erőt és biztatást unokájának, Préda Barnának, hogy pennájával megörökítse azt a világot, amelyet hajdanán az ide csalogatott idegenek immár magyarként magukénak tartottak és tartanak.

A minap hunyt el szülőfalujában, családja körében, nem, nem az ősben, mert azt nagylelkűen átadta unokájának, aki oda berendezte Háromszék, talán egész Erdély egyik legizgalmasabb régiségtárát. Nem nagy az egész, két kicsi helyiség, ahol hosszú időn át, lehet, száz esztendőnél is régebbtől áradt a melegség, s mikor annyira felmelegedtek az akarások és a lelkek, nagylelkűen kiköltözött abból a meselakból, ahol ő született, de ahol született leánya és unokái is, s elfogadta az újat, a korszerűt, mert a telekre álmodott építményben neki is kijárt a különszoba. Sokan elsiratták, az egész falu ott állt koporsója mellett. És micsoda tiszteletadás: két lelkész is temette, s aki valamennyire jártas ezekben a dolgokban, tudja, hogy ilyesmi csak nagy emberek útja végén adatik meg.

Búcsúztak attól az embertől, aki mindenes volt, fizetést az erdőkerülői állásért kapott, de nem volt rest gyámolítani a rászorulókat, s különösen megjött a kedve a múzeumalapításra. Újabban egy képes album összeállításában adott sok-sok ötletet és támogatást unokájának. Meg aztán mesélt, mesélt, és énekelt, énekelt, még Károly hercegnek is énekelt. Nem kapott ő ezért kitüntetést, holott a herceg nyugodtan kitüntethette volna azért, hogy a számára világvégének tekintett falu dalnoka felvidította, zenész- és énekestársaival együtt a kivételesen magas rangú vendéget. De fizetség volt neki a kézfogás, a mosoly, az elismerő szó.

A társ, a három évvel előtte járó Préda Jenő bácsi viszont még húzza a hegedűt, mert azt húzni kell, amíg emelni tudja a karját. Farkas Józseffel egy rendkívüli életkedvvel megáldott, örökké vidámságot sugárzó arcú élet- és énekművész lépett ki körünkből. A zalánpataki föld, amelyet néhány nemzedékkel korábban laktak be ősei, az üveggyártásra ideszegődött németek, olaszok és más nemzetbeliek, csendes nyugalmat adjon neki!

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások