Felhívás!

Poros utakon, virágos réteken

Poros utakon, virágos réteken Cseperedő

Folytatjuk sorozatunkat, melyben közéleti személyiségek osztják meg gyerekkori vakációs emlékeiket a Cseperedő olvasóival. A mai részben Tomos Gabriella, a sepsiszentgyörgyi Gulliver Napközi Otthon igazgatónője eleveníti fel a vakációs emlékeit.

Vakáció… keresem az emlékeim között azt a semmihez nem hasonlítható érzést, ami akkor hatalmasodott el rajtam, amikor e szó betűi egyenként elfogytak az iskolatáblán. Csodálatos nyarakat élhettem meg, amelyek azzal kezdődtek, hogy elutaztunk Csernátonba, a nagyszülőkhöz, nagynénikhez, ahol unokatestvérekkel, barátnőkkel varázslatos élményekben lehetett részem.

Felhőtlen vidámságban teltek a napok. Csatangoltunk poros úton, virágos réten, patakparton.

Brassóban nőttem fel, ezért elbűvölt a falusi élet, a csend, a nyugalom. Bár rengeteg dolga volt mindenkinek körülöttem, volt valami lenyűgöző abban, ahogy zajlottak a mindennapok, s nekem jó volt látni, hogyan nőnek a csirkék, bárányok, malacok, mert egy kicsit mindenki kényeztetett. Élmény volt a nekem elkülönített ágyást gondozni, szőnyeget mosni a patakban, segédkezni a mezei munkában, látni, hogyan készül a kenyér, mert semmi nem volt kötelező, és mindig jutott idő mókára, kacagásra, olvasásra.

Amikor szüleim szabadsága is elérkezett kezdődtek az utazások. A tengerpartra és Félixfürdőre minden nyáron elmentünk, egyik kezelés volt a gyerekeknek, a másik a reumás felnőtteknek. Az út közé beékelődött egy-egy kitérő olyan helyekre, ahol addig nem jártunk. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy megélhettem azt az időszakot is, amikor nem volt gond az üzemanyag, sem az élelmiszeradag. Akkor még voltak nyugati turisták, a tengerparton vettünk tőlük kempingfelszerelést, és bejártuk az országot, hiszen nem volt gond a szállás, a sátrat többnyire bárhol fel lehetett húzni. A könyv, a társasjáték jó útitársnak bizonyult, édesanyám főztjével pedig nem vehette fel a versenyt semmilyen vendéglő.

Egyszer a táborozást is kipróbálhattam a Deltában. Nagyon szép volt, a pionírélet rendje-módja szerint megszervezve, komppal bejártuk a Szulina és Szentgyörgy ágat, csak azzal nem számoltunk, hogy nem szerettem a halat, ott pedig hallevest, halat adtak naponta, ezért az étel mindig a Dunában kötött ki, én meg a barátnőm pedig néztük, hogyan tüntetik el a halak. Két hétig teán és Eugénián kívül egyebet nem ettem, csontra „hízva” borultam szüleim nyakába, amikor végre hazaértem, így többet soha nem engedtek el táborba. Édesapám azt mondta, majd együtt eljutunk oda, ahova a táborral mennék, igyekezett is ezt valóra váltani.

Az otthon töltött napok azzal teltek, hogy a tömbház körül játszottunk, sátrat húztunk, labdáztunk, bicikliztünk, ugróiskoláztunk, ugróköteleztünk, este bújócskáztunk. Nem számított, hogy a pajtás román vagy szász, néha összevesztünk, de másnapra elfelejtettük. Édesanyámnak is segítettünk, a húgommal beosztottuk, ki a soros a portörlésben, mosogatásban. Mikor már nagyobbacskák lettünk, vásárlólistával a piacra is ki kellett mennünk.
Nem emlékszem, hogy unatkoztam volna, szerettem olvasni, s ez kitöltötte a napjaimat. Volt házi feladat is, kötelező olvasmány is, mivel ezeket nem éreztem tehernek, mindig elvégeztem őket.

Az akkori és a mostani vakáció között talán az a különbség, hogy most a televízió, a számítógép a nagy kedvenc. A gyerekek elfelejtettek kint játszani. Beszűkültek a terek, nincs, ahol csatangolni, még biciklizni sem lehet elengedni egyedül a gyereket. De van szerencsére számtalan más lehetőség.
Az első vakációs nap különleges érzése nekünk szülőknek, nagyszülőknek már csak emlék, de elkapjuk néha gyermekeink, unokáink önfeledt kacagásában, mosolyában.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.