Mozaik – Az Olt mellett

Amikor fényképezőgép nélkül indulok sétálni a természetbe mindig olyan jelenetek zajlanak le vagy olyan ritka pillanatnak vagyok a szemtanúja, ami lencsevégre kívánkozna. Ilyen pillanat volt egy holló és egy mezei nyúl találkozása.

A holló egy földkupacon ült, amikor a nyúl észrevette, óvatosan odament és fejüket összeérintették. Percekig szimatolta a holló csőrét. Ekkor ott volt a gépem, mert céltudatosan mentem egy esetet dokumentálni, csak épp a hátizsákban. Emlékezetes maradt az a jelenet is, amikor őszapók fészekrakását figyeltem több napon át. Annyira megszokták a jelenlétem, hogy mikor megláttak karnyújtásnyira jöttek, úgy építkeztek mintha legtermészetesebb dolog lett volna, hogy ott vagyok.

Évtizedekig úgy jártam a természetet, hogy nem volt nálam fényképezőgép, ma sem mindig viszem magammal. A minap egy vizes élőhelyre mentem ki, tőkés récék fogadtak csillogó tollruhában. Úgy számoltam, hogy több volt a gácsér, mint a tojó, de hamarosan mindegyik megfogja találni a párját. Szürke gém ugrott fel a mederből, nagy szárnyait lustán csapkodva emelkedett, de olyan nehezen, hogy már azt hittem leesik. Egy ideig figyeltem a nagy testű madarat, ekkor egy jellegzetes hang ütötte meg a fülemet. Tudtam, hogy egy repülő drágakő közeledik és surran el hamarosan. Meglepetésemre egy kiálló száraz karó végére szállt le, tőlem csak pár méterre. Jégmadár. Most egy kicsit bántam, hogy nem volt nálam a gépem.

A látvány hatása alá került, gyönyörködtem az azúrkék hátú, zömök testű madárban. Majd, ahogy jött, olyan sebesen húzott el a víztükör fölött. Látni már nem lehetett, csak a hangját hallani, de még mindig néztem utána.

Az idő eltelt, készülődtem haza, gondoltam még egy pillantást vetek a tőkésekre, amikor megjelent egy fiatal héja. Kinézte magának a récéket, fel akarta zavarni, ami részbe sikerült is, csakhogy a madarak nem emelkedtek a magasba, hanem a víz fölött maradva alacsonyan repültek. A tapasztalatlan héja elbizonytalanodott és elment.