A kórházi ablakból

Nyugatról érkező mogorva felhők vonultak át alacsonyan. Időváltozás lesz. Gondoltam. De amilyen gyorsan haladtak a szürke felhők, épp olyan gyorsan veszítettem el a gondolat fonalát. A 10-es fokozatra tekert oxigénpótló zúgása betöltötte a kórtermet, figyelmemet a perfúzió csepegésére próbáltam terelni, de ekkor még ez is fárasztó volt.

A harmadik nap hallottam meg az ablakon át a széncinege cserregő énekét. A hangból ítélve már, el tudtam képzelni azt, ahogyan a fekete sapkás, sárga mellényes kis madár izeg-mozog, élelem után kutat.

Napi vendégeim voltak a varjak, majd megjelent egy héja, azonban kisvártatva három dolmányos varjú vette rá magát, és addig zaklatták míg el nem üldözték az erdő irányába.

Jó lenne nem a kórházi ablakból madarászni, hanem valahol kint lenni terepen. Azonban a közösségi platformokon megjelenő vírustagadó írások, vélemények, továbbá a közszájon forgó kórházellenes beszédek, nálam is azt eredményezték, hogy nem kértem időben orvosi segítséget. Így két hetet figyelőzhettem az ablakon át, és ki tudja, mikor mehetek hosszabb túrára. Volt időm elgondolkodni azon, ha hamarabb fordulok a szakemberek segítségére, enyhébb lett volna a vírus lefutása.

Köszönöm dr. Para János háziorvosomnak, aki ellentmondást nem tűrő hangon azonnal kórházba küldött, amint értesült állapotomról. Köszönet a dr. Fogolyán Kristóf Megyei Kórház fertőző betegségek osztálya vezetőjének, Nagy Réka doktornőnek a szakszerű kezelést, a naponkénti bátorító szavakat, a kedves hozzáállást, amit tanúsít a betegek iránt, dr. Bodó László belgyógyász főorvosnak a bátorítást, hogy „jó lesz”, nagyon biztató volt. Továbbá köszönet dr. Demjén Zoltán kardiológusnak és a fertőző osztály összes alkalmazottjának. Minden nap érdeklődtek állapotunk felől, mindig volt hozzánk egy kedves szavuk. Hozzáállásuk, türelmük példás, egyszóval jó kezekben voltam, és vannak a fertőző osztályon fekvő koronavírusban szenvedők.