A 24-es határvadászok utolsó parancsnoka nyomában

A minap azzal a szándékkal utaztunk a Beszterce-Naszód megyei Nagysajóra, hogy azonosítsuk, és koszorút helyezzünk el Schuth Tibor százados sírjára. A kézdivásárhelyi m. kir. 24. határvadász-zászlóalj utolsó parancsnoka ugyanis ott van eltemetve.

Szima Csaba katonaihagyomány-őrző és helytörténész keresett meg az ötlettel, hogy a Beszterce-Naszód megyei Nagysajón talán azonosítható Schuth Tibor százados, a m. kir. 24. határvadász-zászlóalj utolsó parancsnokának sírja, jó lenne felkeresni és koszorúval megjelölni. Az 1940 és 1944 között Kézdivásárhelyen állomásozó zászlóaljról már írtunk Mező Ferenc, valamint Laczkó László hősi halálának felelevenítésekor, felidézve, hogy Görgényüvegcsűr környékén szenvedte el a legnagyobb veszteségét, mígnem aztán Kerlésnél teljesen szét nem verték. Valahol itt, a ma már egyetlen magyar lelket sem számláló Idecspatak környékén szenvedett halálos sérülést a 24-esek utolsó megbízott parancsnoka is, bajtársai – talán már holtan – a Nagysajón felállított elsősegélynyújtó-ponthoz szállították, és vélhetően a település református temetőjében hantolták el.

Egy pénteki napon nyakunkba vettük az oda-vissza közel félezer kilométeresnek ígérkező utat. Velünk tartott a legutóbbi kötetében ugyancsak a székely határőrök második világháborús helyállásának emléket állító Préda Barna néprajzkutató, a zalánpataki falumúzeum alapítója is, Csaba elválaszthatatlan társa a jeles megemlékezésekkor szükséges katonai tiszteltadásokon. A csomagtartóban ott lapult a piros-fehér-zöld szalaggal ékesített koszorú és a 24-esek egyenruhájának korhű utánzata, csizmával együtt, összecsomagolva.

Útközben rendszereztük a rendelkezésünkre álló adatokat, amelyekből annyi tűnik biztosnak, hogy a Rajna-vidéki felmenőkkel büszkélkedő, de már a vörös borairól híres Villányban született Schuth Tibor 1940. május 1-jétől főhadnagyi, 1942. április 1-jétől századosi rangban szolgált, és 1944 szeptemberében nevezték ki zászlóalj-parancsnoknak – a megsebesült Pozsony Attila alezredest váltotta le vele a német hadvezetés. A kézdivásárhelyi születésű, 1967-ben Dombóváron elhunyt Földi István író így emlékezett meg róla és társairól a Századelő az udvartereken című, nagy jelentőségű szociográfiai munkájában:

„A tartalékos tisztikar bizony magára hagyatottnak érezte magát, de sok helyen megállták a helyüket így is. A csellengés sem volt általános tünet. Erre igazán komoly bizonyíték volt a 24-es határvadász zászlóalj, melynek olyan századparancsnokai voltak, mint Schuth Tibor és Pusztay István százados, Vargha főhadnagy, akik maguk mutattak jó példát. A legénység között éltek, szerették, féltették katonáikat és tartalékos tisztjeiket. Nem a rangjuk, hanem emberségük szerint becsülték az embereiket. Sajnos, ezek a derék fiatalemberek mind hősi halált haltak a harcok során.”

Aknagránát repesze találta el

Halála körülményeit a visszaemlékezések alapján nehéz pontosan rekonstruálni, mert azok részben ellentmondásosak, meg aztán szigorúan szakmai szemmel nézve nem is tekinthetők teljesen hiteles forrásnak. A zászlóalj kötelékéhez tartozó, baróti születésű Kakucs Károly Lajos közel három évtizeddel ezelőtt úgy mesélte Demeter László baróti történésznek, hogy az oroszok „robbanógolyóval” találták el a századost („a jobb mellén bement, a jobb lapockája alatt kiment”) Marosvécs közelében, és amikor elsősegélyben részesítették, még élt. „A hordágyon, ahogy vittük egyszer csak fel akart ülni. Mondom neki, hogy türelem, százados úr, mert mindjárt a kórházhoz érünk. Már látszott Marosvécs. De ő csak elereszkedett, és ott helyben meghalt.” Pedig „fel is volt terjesztve vitézségi éremre, mert még kétszer be voltunk kerítve, de éjjel úgy kijöttünk, hogy nem kaptunk támadást.”

Szőke László százados, kórházparancsnok utasítására a holttestét az éj leple alatt átvitték Nagysajóra, ahol a „temetőben tisztességesen, koporsóba téve, tábori pap temette el a százados urat. Kis keresztet is állítottunk neki, rátettük a törzsszámát.” Elmondása szerint Kakucs, aki a legényeként szolgált, megpróbálta a holmiját eljuttatni Villányba a szüleihez, de addigra már a szerbek bevonultak Baranyába, másrészt meg ő maga is fogságba esett Szatmáron, majd csak 1948 augusztusában engedték haza.

A Iochom István újságírónak másfél évtizede nyilatkozó, kézdiszentléleki Mátyus Gyula emlékei szerint, miután megsemmisítő vereséget szenvedtek Felsőidecsnél és Idecspataknál, és vonultak vissza Monorfalva és Nagysajó felé, „ekkor esett el Schuth Tibor százados, a géppuskás század parancsnoka, aknagránát repesze találta el.”

A 24-esek történetét feldolgozó Illésfalvi Péter történész-muzeológusnál annyit találtunk, hogy zászlóalj-parancsnokká történő kinevezése előtt „ez a kemény, kérlelhetetlen, de igazságos honvédtiszt szinte az alakulat létrejötte óta a géppuskás század parancsnoka volt.” A Felsőidecsnél és Idecspataknál október elejéig zajló küzdelemben az alakulat elveszítette legénységének mintegy 60, tisztikarának pedig több mint 70%-át. „Szászrégen térségéből egyfelől Tekén át vonultak vissza Bethlen, majd tovább Dés felé, valamint Monorfalva, Nagysajó felé, mindig állandó harcban. Ekkor esett el Schuth százados aknagránát repeszétől találva…”

Egy Schuth Tibor nevű százados a keleti fronton is feltűnik 1943 januárjában, mint a 7. könnyűhadosztály-parancsnoksághoz kirendelt összekötő tiszt, legalábbis Hollósy-Kuthy László altábornagy Élményeim a második világháború alatt 1939–1945 (Székesfehérvár, 1989) című emlékiratában. Ugyanakkor Schuth Tibornak a kézdivásárhelyi zászlóaljtól 1943 decemberében leszerelt, majd márciusban oda újra behívott tisztiszolgája is később úgy emlékezett vissza, hogy „őt közbe elküldték tanulmányútra Oroszországba, honnan mikor hazakerült sebesülten, a balatonfüredi kórházba szállították. Gyógyulása után visszakerült a századunkhoz.” A Honvédségi Közlöny 1943. szept. 30-i kiadása pedig arról tudósít, hogy Horthy Miklós kormányzó „a hadiszalag és a kardok egyidejű adományozása mellett” dicsérő elismerésben részesítette SchuthTibor századost „a Szovjet elleni hadműveletek alkalmából tanúsított vitéz magatartásáért.”

Számos hadikitüntetés tulajdonosa

Nagy József gyergyóremetei történész kutatásai alapján tudjuk, hogy a már említett, debreceni Pusztai István százados is Alsóidecsnél esett el szeptember 29-én. „Schuth Tibor százados, a 24. határvadász-zászlóalj megbízott parancsnoka szintén megsebesült, Nagysajón hunyt el az elsősegélyhelyen… Ugyanide van eltemetve a szintén sebesülésébe belehalt Kun Péter hadapródőrmester, a sepsiszentgyörgyi Fadgyas Gyula szakaszvezető, az egri Tóth Sándor honvéd, a barátosi Márton Lajos honvéd, a kőrösladányi Mészár Endre is (mind 24. határvadász-zászlóaljbeliek).”

Kun, Fadgyas, Márton és Mészár kartotékát megtaláltam a Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadisír-nyilvántartójában, sőt eszerint ugyancsak Nagysajón van eltemetve például a nagybaconi Benedek Sándor (19 évesen halt hősi halált), a kovásznai Kiss Lajos (23) vagy a marosvásárhelyi Márton Jenő (19) is, hogy csak a székelyföldieket említsük, de Schuth Tibor adatai innen hiányoznak. Ennek okára e-mail-ben kérdeztem rá, mindmáig nem kaptam választ a hadisír-nyilvántartótól…

A családja által a Dunántúl 1944. nov. 8-i számában közzétett gyászjelentőből csak annyi derül ki, hogy „Schuth Tibor m. kir. százados, mint a 24. székely honvéd határvadász zászlóalj parancsnoka és számos hadikitüntetés tulajdonosa, miután csapatait a túlerejű orosz gyűrűkből példaképül állított vezetéssel háromszor is kimentette és 4-szeri sebesülése után is kötelességtudóan kitartott, csapatai élén, a magyar haza védelmében október 6-án Idecspatak falu közelében, 30 éves korában hősi halált halt. Bajtársai Nagysajón temették el.”

Keresgélés a temetőben

A fentiek alapján tehát nem teljesen tájékozatlanul érkeztünk meg Nagysajóra, ebbe az elszórványosodó – és ebből adódóan külön írás témájául kínálkozó – faluba, ahol előzetes telefonos egyeztetést követően az öt éve itt szolgáló Májai-Varga Zoltán parókus lelkipásztor fogadott bennünket. A századosról addig nem hallott, de arról sem, hogy egyáltalán magyar katonák lennének a faluban eltemetve. A híveitől is érdeklődött, de egyedül Décsei János helyettes gondok emlékszik arra, valamikor honvédsírok álltak a református temetőben, a zsidó parcella keleti oldalán, de mára ledőltek.

Mielőtt a helyszínre indultunk volna, a református templomban lévő, az első és második világháború nagysajói áldozatainak emléket állító márványtábla előtt azon morfondíroztunk, vajon miért csak hét név szerepel rajta. A templom előtt is áll egy faragott kopja, felirat nélkül. A tiszteletes úgy tudta, az alatta nyugvó, a híveit 41 éven át szolgáló id. Tőkés József lelkész (1847–1916), Tőkés László püspök nagyapja iránti tisztelet jele, ám a Besztercei Híradó 2000. okt. 1-jei számából kiderül, „az 1848–1849-es szabadságharc, a környéken harcoló, itt eltemetett székely ezred halottai, valamint a második világháború alatt Nagysajón működő tábori kórház halottai emlékére” tervezték. Csorvási Ferenc faragómester munkája „megyénkből elszármazott lelkes magyar emberek jóvoltából” készült el, például „Szász István és Lázár István csíkszeredai vállalkozók is egy-egy millió lejjel járultak hozzá”.

A tudósítás egyben a benti emléktábla hiányosságára is magyarázattal szolgál: a kopjafaállítás kezdeményezői a magyarországi Hadtörténeti Intézet és Múzeum központi irattárának igazgatójától, dr. Bús János alezredestől azt a választ kapták, miszerint „a II. világháború során a történelmi Magyarország területén elhunyt katonákkal kapcsolatos iratanyagok jelenleg számítógépre való feldolgozás alatt állnak… Előreláthatólag az év végére befejeződik az adatfeldolgozás, és a teljes anyag birtokában természetesen továbbítani fogom a Nagysajó helységben elhunyt katonák névjegyzékét.”

Huszonöt év távlatában nehéz lenne kinyomozni, hogy a névlista megérkezett-e. A hadisír-nyilvántartóban, Nagysajóra mint temetési helyre rákeresve 12 hősi halott nevét találjuk. Az ott születettek között ketten szerepelnek: Mikó Pállal aknaszilánk végzett a keleti hadszíntéren 1944 szeptemberében, 35 éves korában, Szaniszló Imre 44 évesen, 1945 márciusában hunyt el Szegeden tifuszban. Egyikük neve sincs az emléktáblán.

Koszorú az emléktáblán

Décsei János aznap épp a méheivel foglalatoskodott, nem állt módjában velünk tartani a temetőbe, telefonos eligazítása alapján igyekeztünk azonosítani az általa megjelölt helyet. A református temetőnek az a része, akárcsak a belőle kiszakított, szögesdróttal bekerített zsidó parcella teljes elhagyatottságban őrzi a múltat. Mintha évtizedek óta nem járt volna ember errefelé. Az egészet gyommal vegyes csipkés bozót nőtte be, itt-ott eldőlt sírkövek hevernek a magas fűben, bemohásodva, földbe süppedve. Némelyikhez alig lehet hozzáférni a szúró ágaktól. Köztük lenne a Schuth Tibor századosé is? Tű a szénakazalban…

Egy párat sikerült kiemelnünk a földből, de hamar rájöttünk, az egészet amúgy sem tudnánk feltérképezni, ahhoz napokra lenne szükség. Azzal a gondolattal, hogy talán ősszel, amikor valamelyest tisztul a terep, újra próbálkozunk, kissé csalódottan mentünk vissza a templomba. Útközben még a 83. életévét taposó Nagy Pali bácsihoz is betértünk, akinek édesapja annak idején leventekatonákat képezett ki Nagysajón, de nem lettünk sokkal okosabbak, Schuth Tibort illetően ő sem tudott semmilyen adattal segíteni.

A koszorút nem hoztuk haza, úgy éreztük, méltó helyen lesz a templom emléktábláján. A fennkölt pillanathoz Csaba természetesen magára öltötte a 24-esek egyenruháját, ennyit megérdemelnek a hazájukért életüket adó honvédek. És azt is, hogy mindannyiuk nevét aranybetűkkel véssék bele a fehér márványba. Vasárnap, az istentisztelet után Májai-Varga tiszteletes arról tájékoztatott: hívei nagy meglepetéssel és örömmel nyugtázták az újszerű látványt, volt, akit meg is könnyeztetett…

Címlapfotó: Kocsis Károly