Sosem késő: a sepsiszentgyörgyi Movilă Mária 73 évesen végezte el a környezetmérnöki szakot

Bár nincs hivatalos kimutatás az egyetemisták életkoráról, valószínűsíthető, hogy a BBTE sepsiszentgyörgyi kihelyezett karán 73 évesen elballagó és a környezetmérnöki diplomamunkája megvédésére készülő sepsiszentgyörgyi Movilă Mária a rangidős köztük.

Interjúalanyom most éppen licencvizsgájára készül a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, de nemcsak ezért találunk nehezen időpontot az interjúhoz: a szeme előtt elütött, majd felpártolt kutyussal igen sok dolga van az utóbbi időben. Rengeteg pénzt és energiát áldozott a gyógyítására és tanítására, és bár sokáig gazdát keresett neki, most már beletörődött, hogy ő maga biztosít otthont Bencének, a kóbor korcsnak. Ez a tény is megmutat valamit Movilă Máriából (vagy ahogy sokan becézik, Mareszből), akit Sepsiszentgyörgyön elkötelezett emberjogi és környezetvédelmi aktivistaként ismernek.

– Mi volt az előzménye annak, hogy beiratkozott az egyetemre?

– Mennyi ideje van? Mert messziről kell kezdenem. Az oroszlán csillagjegyében születtem, nagy igazságérzettel, nem véletlen, hogy ilyen harcos szellem szorult belém: az emberi és kisebbségi jogokért, a székely szabadságért és a transzilvanizmusért, a természetért, minden egyes állatért és fáért hajlandó vagyok megküzdeni.

Marosvásárhelyen születtem, édesapám román volt, édesanyám magyar. Balerina akartam lenni, de autokrata édesapám határozottan eltiltott ettől a foglalkozástól. Aztán angol-francia tanári szakra készültem, de közben megnyílt egy egészségügyi középiskola a városban és édesapám szerint a fogtechnikusi szakma elég stabil megélhetési lehetőségét kínált, tehát oda kellett mennem felvételizni. És be is jutottam. Akkoriban „divat” volt az erdélyieket a Kárpátokon túli munkahelyekre kihelyezni. Öt évet le is dolgoztam Szucsáva megyében. Nagyon sok küszködés után sikerült Szovátára kerülnöm, majd újabb öt év elteltével – már elváltan, két gyerekkel – Sepsiszentgyörgyön megüresedett egy munkahely, ezért idetelepedtem. Nagyon jól fogadtak a kollégák, idegyökereztem, noha az elején alig értettem a tájszólást. Ma már határozottan székelynek érzem magam, ez adja az identitásom alapját.

Korábban tagja és vezetője voltam a Polgári Szövetség (Alianța Civică) helyi szervezetének és a az Emberjogi Liga sepsiszentgyörgyi fiókjának. A 90-es években sok kerekasztalt szerveztünk kisebbségi és emberjogi témákban, több éven át Bálványosfürdőn. Már azokban az években biztattak, hogy iratkozzak be a jogra, mert hát úgy eredményesebben lehet képviselni bizonyos ügyeket. Akkor azonban nem engedhettem meg magamnak. Persze bújtam a törvényeket, az utóbbi években viszont környezetvédelmi kérdésekben volt szükség megalapozott érvelésre: a város fáinak a kivágása ellen többször kihallgatást kértem a polgármestertől, és a Honvéd-kút melletti természetvédelmi területre tervezett családi kalandpark is petíciót indítottunk a barátaimmal.

Akkor vetődött fel, hogy ha lenne egyesületünk, az még jobban segítené az ügyet. No, de egy egyesület alapítói közül legalább az egyiknek szakvégzettsége is kell legyen. Egyikünknek sem volt. A többiek húzódoztak, mert dolgoztak, így végül elvállaltam én, hogy beiratkozom az egyetemre. Ez 2022-ben volt. Felvettek.

– Hogy emlékszik vissza az egyetemista évekre?

– Nagyon nehéz időszak volt. Én 1973-ben érettségiztem, akkor nem volt informatika, számítógép, fizikát-kémiát is régen tanultam. Az egyetemen nem kíméltek az oktatók, nem számított a korom. Első évben valahogy átmentem, a másodikban már könnyebb volt, addig a kollégák segítségével megtanultam prezentációkat is készíteni. Harmadéven azonban sok bajom lett: eltört a kezem, a másik kezem ujjait a Caritas-kuka (használtruha-konténer) törte el, be akartam fagyasztani a tanulmányaimat. De nem hagytak a tanárok és támogattak a kollégák is, egy orvosom tanácsára pedig stresszkezelés végett relaxációs gyakorlatokat kezdtem el végezni.

Ennek köszönhetően két héten belül magamra találtam és gyors ütemben haladtam a diplomadolgozatommal is, amely az ember és a medvék kapcsolatáról, a közöttük levő konfliktusok kezeléséről szól. Amikor a ballagáson kiszólítottak az emelvényhez átvenni a diplomámat, nagyon nagy tapsot kaptam a jelenlevőktől és bennem csak akkor tudatosult, hogy ez milyen rendkívüli dolog. Hálás vagyok az Istennek, hogy sikerült.

– És akkor most hogyan tovább?

– Most megalakítjuk az egyesületet és továbbra is teszem azt, amit eddig: ha alkalmam nyílik valakivel elbeszélgetni, elmondom amit csinálok. Törődöm másokkal, az állatokkal, a fákkal, a galambokkal a téren. Esővízben mosom a hajam és a mosogatóvízzel öntöm le a vécét.

Remélem, hogy a most megszerzett tudás a hasznomra lesz, most már tudom, milyen törvényekre lehet hivatkozni. Nem fejezhetjük be a beszélgetést, hogy ne említsem meg mentoromat, dr. Hartel Tibort. Ő először tanárom volt, utólag a tusnádi Eco Bear konferenciákon is találkoztunk. Nagyon sokat tanultam tőle az egyetemen, már csak az megérte a munkát.  A másik példaképem, akit a dolgozatomban is fontosnak találtam megemlíteni, Jane Goodall zoológus. Vele nem találkoztam személyesen, de azzal, ami ő képvisel, maximálisan azonosulni tudok. 

Továbbra is küzdök a medvékért, (Csákány László közbirtokossági elnök szavaival: „ikonikus állatunkért”), amelyekkel kapcsolatban osztom Péter Leventének, a zabolai Mikes-birtok rangerének a nézeteit: „Régen attól féltem, hogy reagál a medve. Ma attól félek, hogy reagál az ember”. Nekem is volt olyan tapasztalatom Bálványoson, Csiszárfürdőre menet, hogy a bocsaival kukázó anyamedve mellett nyugodtan el tudtunk menni, egy autóval érkező atyafi viszont elkezdte kővel dobálni a kukát. Pedig ezzel csak felhergelte volna az anyamedvét, és akkor lett volna igazán veszélyes bárkire a közelben. Sikerült meggyőznöm az illetőt, hogy hagyja abba. De bőven van még tennivaló ezen a téren.

Fotó: Movila Mária/Facebook