Van kincs? Nincs kincs?

Nem lehet mindent ólomba, könyvlapokra önteni. Óriási a világ, tolonganak vezérek, basák, királyok a népek tengerén, még azok dolgait se lehetett máig mind rendbe szedni. S ki tudná lapokra írni, mennyi dolga van és még mind több lesz az anyáknak a gyermekek javára.

A mi Anyánknak ugyancsak volt kinek magyaráznia a rendet. Ezért is jutott csak kevéske ideje felvinni legalább a nagyobbacskákat a kilencből Kőlikaljára. A jókora falu fölött a történelem csodája, a miénk s nem másé. Viszont ahogy növögettünk, jutott arra is idő, egy-egy kincset érő régi, ősi kalendárium, aminek igazságait kétségbe vonni ki is merte volna? Hinni kell, mesélni igazat s kivetni a szemétdombra, ami hazugság.

A Kőlikalja maga a történelmi valóság, amit se pártok, se hazudozó kitalációk nem tagadhatnak, nem ferdíthetnek hitványság felé, ugyanis az megvan, a kőhegy, abban a sok barlang, tátott szádával mindenik. A kocsik lelassulnak a hegy előtt, Máréfalva alsó fele, ahogy ereszkedünk Fenyéd felé, belekiált a székely történelembe.

– Itt is jártak a tatárok bizony, s nem tökfőzelékre jöttek hétszáz esztendővel ezelőtt. Jöttek, raboltak, aztán vitték, amit lehetett s bírtak. A barlangokat nem szórakozásból ásták őseink, hogy esetleg hűvösben lakjanak. Menedék volt az, hiszen ez a néhány falu nem vehette fel a harcot seregekkel. Elrakni, elrejteni, mielőtt elvinnék. És rejteni az ilyen gyermekeket, asszonyokat, öregeket. Ásni, vájni a barlangokat. Megnézzétek ám!

Százszor is, Anyu, megnéztük sokszor. Aztán tanultunk a tatárokról az iskolákban, olvastuk azt is később, hogy Timur Len, a mongol császár hatalmas birodalmat épített a 14. században. Népek mentették életüket előle Ázsia barlangjaiba. Bizony, barlanglakók lettek a halál elől menekülvén. Anyánknak nem sok ideje volt kirándulgatni Kőlikaljára velünk. Nagytata megígérte sokszor, de mikor ki kellett mennünk a csekély termést, törökbúzát, s ha lett, a pityókát is begyűjtögetni, mert minden szem életet jelentett, megmutogatta az elérhető barlangokat. Magunk önhatalmúlag bemásztunk, kutattunk odabenn a furcsa szagú barlangszobákban. Isten bizony volt olyan s ma is megvan, mintha szobaméretre készült volna! Könnyű volt hát ámulnunk és elhinnünk a legendát a tatárokról meg az életüket mentő székelyekről. Akkoriban román itt egy szál se. Rettenetes szigorúan tiltották azonban a felnőttek, hogy odabenn kóboroljunk, mert el is tévedhettünk.

De kóborolt a sok rege, legenda a kincsekről, amelyeket oda rejtettek el ükapáink sok száz évvel ezelőtt. De hol a kincs? Ha be lehet menni, akkor bé is kell menni, adta ki a parancsot a román rendőr 1923-ban, amikor magukhoz vették Székelyföldet mindenestől. Anya tízéves volt, iskolás, kiváló tanuló, emlékezett hát nekünk.

 – Van kincs, hol kincs? – Magyarul nem tudott, de fenyegette a lakosságot. A tanító is román volt, vesszővel adott nagyon fájó tenyereseket a gyerekeknek, Anyunak is. – Tudsz magyar, nem tudsz román, tanulj, tudsz román. Hol kincs likban?

Kőlikalja alig termett valamit, a köves hegyen nem terem élelem, ezt mondták, s inkább erdővel, rengeteg állat tenyésztésével foglalatoskodtak az emberek. A kommunista rend és rendőr, néptanácsi román is utasította az embereket, meg kell keresni az eldugott kincset, akkor híres lesz a falu. Kollektív gazdaságot se erőltettek rájuk. De kerestették a tatárok elől eldugott kincseket. Sehol semmi. A párttitkárt kétszer is behívatták a rajonhoz. – Maga tehetetlen, le lesz váltva, ha még arra se képes, hogy… Szóval nincs kincs. Nagyapánk vénség volt már, a szeretetbe s a tiszteletbe vénült belé. Egyszer mégis rászánta magát, akkor már sihederek voltunk mi, felballagott Kőlikaljára. Igen kevés szavú ember volt, de akkor sokat beszélt, lihegve, meg-megállva.

– Minden ősünk tudott a falu eldugott holmijáról. 1916-ban, amikor az oláhok reánk rontottak, öltek, raboltak, akkor is felment két ember, vének, s tudták, mit vittek s láttak odafenn. De abban a veszedelemben mi magunk is vittünk fel, amit lehetett, ennivalót, népeket, már ami a gyermekeket illeti. De hol a kincs, azt magam se tudtam, tán nem is tudom…

Vagy tán mégis igen? Nyugodjék békében, Nagytata.

Kőlikalja maga a titok. Sokakat megpofoztak eleddig. – Van kincs, hol kincs? Nincs kincs, van bot, vizes kötél.

Hátha egyszer a történelem Székelyföldön is kitereget mindent?! Mert a kincsnek meg kell lenni valahol a kőbarlangok rejtekein, az hétszentség. 

 

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.