Romvirágzáskor

Harmadnap ment át a romok túlsó felére, csak akkor, miután szólt az anyjának.

– Azért mennék, ha te is jónak látod, édesanya, mert látnom kell, mi van ott. Azt, hogy mi volt, tudom. Most, omlás után, mi lehet? Azt mondta a tudós, hogy semmi se történjen nélküled!…

Három nappal ezelőtt földrengés volt. Levente most csak áll a maradék romok között. – A romokon állok, homokon, porló vakolaton. A tízemeletes tömbház, amott, Istennek hála nem omlott össze, de átlátok a rettenetes hasadáson rajta, át a jövőbe… Itt egy gyerekkocsi, olyan gyűrött, mintha papírból, spárgából készült volna.

– Karthágó romjai ma csak néma kövek, oszlopok, a hatalmi viaskodás emlékeztetői. Ebben a pici gyermekkocsiban viszont picike emberke lélegzett tegnapelőtt. A földrengések egy haldokló bolygó szabálytalan, beteges szívrohamai. Tizenhat évemmel mit tudok tagadni kétezerötven év romjaiból?

Ugye megélt a pici..? Én mondom, az élő. Az esthajnali órán senki nem volt a romok között. Levente szedegette le a köveket, téglákat az alig kilátszó egykori gyerekkocsikáról. Rakta maga mellé. Akkor eszébe jutott az építkezés. – A romokat könnyű tudomásul venni, aztán odébbállni. Szürkület előtt ki tudta szedni a babakocsit. Ijesztő. Igenis tovább kell gondolni, nem visszafelé! A baba már aludt a kicsi ágyban, igenis aludt, nem a kocsiban volt akkor. Tudom, mert érzem magamban. Közvetlenül a romok mellett, gyepes földhajlaton, rakni kezdte a téglákat. Úgy is volt, hogy több tégla maradt összetapadva. Rakta sorba azokat, falat rakott, négy szabályos falat a romokból, ember nem volt a közelben, varjak, vadgalambok húztak el fölötte és körülötte csapatoslag, mintha figyelnék a romok fölött épülő kis csodát. Esteledett, amikor elkészült a kis semmicske építménnyel.

– Ugyan ki gondolja tovább? – Nyújtózkodott, megfáradt a tizenhat éves dereka. A girbegurba vázzal együtt összelapított gyerekkocsi maradványát megtörölgette fűcsomóval, zsebkendővel. Érezte a kisbaba illatát az orrában. A kis takaróét. Honnan? Hát belülről, igen. Azt is megérezte, hogy megmelegszik eleven kezében a váz.

Akkor azt elhelyezte a megtervezett és megépített falak közé, a tologató kar jól kilátszott a romokból épített és rommá lenni sose vágyó építmény tetején. A napocska mintha restellte volna a látványt a maga éltető, de most elhalványuló fényénél. A fiú már elszántabban tépett egymás után több marék füvet. Sose fáradok el, éjfélig tépem a virágtalan zöldet fáról, földről. Valakinek győzni is kell, ha reng, s ha nem reng, mindenképpen építésben győzni a romokon. Karthágót sose hintette be sóval senki, ma is nő fű a földjén. – Ha a megborzongó s rángatózó földkéreg képes ilyen pusztításra, akkor nincs lehetetlen! Az is lehet, hogy a lehetetlent csak az emberek találták ki. Hogy legyen. Az emberek még a pusztulásukra és a maguk pusztításaira is kitalálják a lehetetlent. Lehetetlenből sose épült volna fel a Géczy-vár egy süvegszerű hegy tetején.

Hazafelé tartott, már sötétben. – Édes anyaka, már elindultam haza. Semmi gond, igyekszem. Puszi. – Lélegzik a hegyhát, a keleti, az innenső oldalára tapadt erdős sáv is. Várrom a tetőn. Miért hiszem, hogy a romok is beszélnek majd, bizonyos idő után?

Az is lehet, hogy valami késztet. De mi? Miért képzelek oda minden várromra más-más, de életes léleklakosságot? Bálványosvárra sosem gondoltam vad, dühös bálványokat. Mindig is csak jóságos népet, vacsorájuk mellé. A rom lehajtott fejű valami, aztán fölemeli és él tovább. Egész nyáron csinosította a pici baba várát. Nem építette tovább, csak gondozta. Sok virággal, fűcsomókkal. Nem rozsdázott meg a kocsi görbe karja sose. A következő tavaszon, amikor már a romok sehol se voltak, a másfél méteres kis tornyocska tetején, az odahordott virágavaron fű nőtt és sok apró virág. Az örök életű madarak hordhattak oda is magokat.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.