Felhívás!

Mégsem vagyok elég

Brit tudósok azt mondják, január harmadik hétfője a legszomorúbb nap az évben. Ezen a csodás reggelen, amikor szembejött egy erről szóló cikk, kapásból rávágtam, hülyeség. Aztán kibújtam a paplan alól, esélyt adtam a napnak. Teljesített a hétfő, ó még mennyire, hogy hozta az elvártakat.

Tudjátok, vannak azok a reggelek, amikor még a fürdőszobába sem jutunk el, már tudjuk, jobb lenne visszafeküdni, és elengedni az egészet, úgy, ahogy van. Amikor – szigorúan bal lábbal – kiszállunk az ágyból, felrúgjuk a vizes palackot, ami döndül, gurul, fáj a fülnek és a fejnek. A zoknit fordítva húzzuk fel, kislábujj ütközik az ajtóval, megcsúszunk a lépcsőn, kapaszkodás közben törik a körmünk. No, de nincs időnk sikongni, a hajunk is szanaszét áll. El kell jutni a fürdőig, a fésűig. Már nincs hétindító lendület, nincs mosoly. Ínyvérzésig dörzsöljük a fogkefét jobbra, majd balra. A frizurát mégis csak elengedjük, marad a zuhanyzós konty egész napra. Aztán a pulcsi ujja fennakad a könyöknél, a bakancs fűzője összegubancolódik, a kutya vizes mancsokkal felugrik, végighúzza a sarat a tiszta nadrágon. Kipréselünk a fogunk között egy „oké, szupert”, és megyünk is tovább.

De a hétfő továbbra is hétfő, bevonzottuk már, hogy nem lesz jó. Jön valaki, aki eszedbe juttatja az előző párkapcsolatodat, a szakítást. Nem csak úgy finoman, hogy „hallottam, hogy izé”, hanem bele a mélyébe: „mesélj, mi történt, mikor, hogyan, de miért, és akkor most, ó, jaj, szomorú vagy?” Jó szándékkal, merő kíváncsiságból. Nem haragszol, úgy teszel, mintha nem hatna meg a nyaggatása, válaszolsz mindenre, közben meg arra gondolsz, de befognád a száját.

Ennyi elég is volt. Odaérsz a barátnőddel megbeszélt kávézásra. Nem panaszkodsz, mert mit és minek. Nem kérdez, csak összeszed. Beültet az autóba, elindít egy csöpögős, nyálas dallistát, és indul is az erdőbe, a hóba, a fák közé macit nézni. Mert tudja, hogy mire van szükséged. Csak annyit mond: „ez normális, labilis vagy, sírj, majd nyomtass nekem egy legjobb pszichológusnak szóló diplomát”. És kacagsz. Úgy igazából. Azon, hogy megint nyavalyogtál a semmiért. És ráeszmélsz, egyedül mégsem vagy elég…

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások