Számít-e az érettségi?
Közírók álláspontja, véleménye közérdekű kérdések, gondok kapcsán.
Honlapunk immár közel húsz éve igyekszik folyamatosan helyi jellegű hírekkel, közérdeklődésre számot tartó írásokkal jelentkezni, mindeddig díjmentesen. Ennek hátterében főként a Székely Hírmondó nyomtatott verziójának előfizetői, olvasói, valamint a fizetett hirdetési felületeket igénylő ügyfeleink állnak, nekik köszönhető, hogy ezt a szolgáltatást ingyenesen tudjuk biztosítani.
Most viszont nehéz helyzetbe kerültünk, ugyanis a koronavírus-járvány kiváltatta gazdasági mélyzuhanás következtében hirdetési bevételeink több mint 50 százalékkal estek vissza, a nyomda is áremelésre kényszerül, szabadeladásban pedig egyre kevesebb példányt tudunk értékesíteni. Ezért arra kérjük honlapunk kedvelőit, fizessenek elő a Székely Hírmondó nyomtatott verziójára is, hogy a hirmondo.ro továbbra is első számú információforrásként működhessen, hogy munkánkat továbbra is szakszerűen és hitelesen tudjuk végezni.
A következő telefonszámok egyikén napközben bármikor hívhatnak, bemondva nevüket, lakcímüket (de elküldhetik e-mail-ben is), és előfizetés-gyűjtő munkatársunk felkeresi Önöket a lakásukon, de a szerkesztőségben személyesen is megrendelhetik Székelyföld legkedveltebb napilapját. Kérjük, segítsenek, hogy ezekben az emberpróbáló időkben is szolgálhassuk Önöket!
A szerkesztőség
Előfizetés-ügyben hívható telefonszámok:
E-mail: office@szekelyhirmondo.ro
Emellett adományokat is szívesen fogadunk a következő bankszámlaszámon:
Profiton Srl: RO56 BTRL 0150 1202 A385 98XX - Banca Transilvania, Suc. Sfantu Gheorghe
Lehet, hogy vannak olyanok, akik most, 32 év elteltével is magyarázni próbálják az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményeket, hogy vajon mi és hogyan történt akkor, nos, nekik előrebocsátom, részemre kérem, ne tegyék, én ott voltam, tudom mi történt. Csak azért jutnak eszembe most ezek az események, épp a 32. évfordulón, mert szembe jött velem az interneten egy cigány ember, Puczi Béla képe, aki szintén ott volt akkor a marosvásárhelyi porondon, sőt, nemcsak, hogy ott volt, de sokadmagával a magyarok segítségére sietett akkor, amikor szükség volt rá, és akkor, amikor ezt mások nem tették meg.
Puczi 1990 utáni szomorú története ismeretes: itthon a román hatóságok elítélték, aztán Magyarországra került, ahol számkivetettként élt, és végül szegénységben, elhagyatottan halt meg 2009-ben (Sáromberkén született 1948-ban). Jóval halála után, 2017-ben avattak neki egy emléktáblát a budapesti Nyugati pályaudvarnál, melyen ez áll: „Puczi Béla 1948–2009. Társaival megvédte a magyar tüntetőket a lincselni készülő tömegektől. Marosvásárhely 1990. Ne féljetek magyarok, itt vannak a cigányok!”
Ez az a jól ismert felkiáltás volt, mely Marosvásárhelyen is többször felzúgott 1990. március 20-án az esti órákban, és amely segítség nélkül csak a Jóisten a megmondhatója, mi történt volna. A cigányok viszont megmentették, szó szerint a magyarokat, de miért is? A semmiért.
Schmidt Mária, a budapesti Terror Háza Múzeum igazgatója mondta 2010-ben többek között erre is reflektálva, hogy bizony van, amiért pironkodnunk, hiszen Puczinak tíz évet kellett arra várnia, hogy politikai menedékjogot kaphasson Magyarországon. Nem tudom, ezért kik a felelősek, kiknk kellene valóban pironkodniuk, de talán ez már nem is annyira érdekes. Annál több lenne a tanulság viszont, amit le kellene vonnunk nekünk, magyaroknak még 32 év elteltével is ebből az esetből. Vagy feltehetnénk legalább a kérdést: életünk folyamán mikor siettünk legutóbb egy másik népcsoport, tőlünk különböző nyelvű, fajú ember segítségére? Vagy csak az ítélkezésben, a mások megszólásában maradtunk és vagyunk mindig élenjárók?