Bennem a harmadik félidő

Nemsokára egyéves lesz minálunk babám a vírusos állapot. Az ősszel még bimbamoltam magamban bambulván Berzsenyit, A közelítő tél című versét. „Hervad már ligetünk, díszei hullanak”. Jaj, mi kiakolbólított magyarok, milyen sokat sírtunk s fájtunk mások helyett… És belém bődül a televízió, hogy Japán meg ango…, hogy kézilabda-mérkőzésük lesz délután.

Román a szöveg, rögvest kiderül, hogy nem Anglia, hanem Angola meg Japán játszik. Úgy legyen. Azon veszem észre magam, hogy kétségek között vagyok: kinek szurkoljak? Angola, ó, annyira távoli és köztünk semmi, csak a távolság. Japán, remek fürge csapat, a világ túlsó partjáról. És Hirosima és Nagaszaki, holt városok vetülete, II. világháború… Szóval rút dolog volt. Most kézilabdáznak a japán fiúk. Hogy kinek szurkolok? Egyetemista korunkban szálldogált egy történelmi versjáték. Szabad? „Dübörög a Horthy-batár/, lesz még japán–magyar határ,/ Borneó és Celebesz/ magyar volt és magyar lesz…” Nem magunkat gúnyoljuk, ezért írtam hozzá még egy szakaszt. „Ceaușescu s Kadhafi/, két igazi hazafi./ Meghódítjuk Afrikát./ Föl, fiúk, neinfrikát!”

Az utolsó szó félelem nélkülit jelent románul, meg az elszántságot az ismeretlen (talán Bajor Andor) verséhez most; és e nélkül is a japán fiúk javára, városaik s a békés világ építésére… De most remekel Angola (nem Anglia), izgalmas minden perceskedés. Hogy mi bajom Angolával? Ezt kérdezi bennem a lélek, s válaszolnak kinn a cinegék, hogy ugyan, bőven van napraforgómag.

Balkézre Angola csapata s kapuja, hihetetlen, csodás játék, nem engednek semmit a szorításból. Jobbra a japánok, eke, egerek és emberek, milyen győztes-derűsek, az egyik valóságos kézállásból veti a gólt… És a belső „hátteremben” ott most is az életből kibombázott két városuk: Hirosima, Nagaszaki. Ezek nélkül képtelen vagyok nézni a japán fiúkat. És ott a játékos versben is a gyász: „lesz még japán–magyar határ…” Mit művelnek ezek a japán fiúk most! Ja, ne ijedezzen senki, nem akarom Japánt magunkhoz csatolni. Éltet a jó a jelenből amoda is.