Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Erdély Spártája

Erdély Spártája Kovászna megye

Százhetvenöt év telt el a magyar történelem legszebb fejezetének kezdete óta, és nem kis büszkeséggel tölt el bennünket, hogy eme fejezet megírásban szűkebb pátriánk, Székelyföld, azon belül pedig különösen Háromszék teljes erőbedobással kivette a részét. Ennyi esztendő távlatából is aura övezi a sok ezernyi hős alakját, és bár sokuknak a nevét sem ismerjük, tetteik, áldozatvállalásuk, szabadságszeretetük révén egytől egyig ott szerepelnek a nemzet aranykönyvében.

A székelység java része már az első perctől kezdve felsorakozott a magyar forradalom társadalmi és nemzeti programja mögé, a kiáltó szó jó irányba mozdította a tömegeket. Eme rövid eszmefuttatásban nincs mód az egész Székelyföld 1848–49-es szerepvállalásának taglalására: bár majd minden település meghozta a maga áldozatát, ez alkalommal főként a fegyveres küzdelemben oroszlánrészt vállaló háromszékiek túlzás nélkül hősi eposza előtt hajtunk fejet áldozatvállalásuk dióhéjnyi felidézésével. A történelemben ugyanis szinte példa nélküli, ahogyan ez a kis közösség – Erdély Spártájának mindenre elszánt lakói – egyöntetűen, közös akarattal szinte kivétel nélkül sorakoztak fel a szabadság zászlaja alá, s ajánlották fel érte életüket. Öregek és fiatalok, asszonyok és gyerekek egyaránt.

Már jó két héttel a márciusi tizenkét pont kihirdetése után, 1842. április 2-án a forradalmi átalakulás módozatairól tárgyaltak az alsócsernátoni gyűlésen, és ugyanitt mondták ki május 30-án a jobbágyság megszűntét is – egy héttel azt megelőzően, hogy a kolozsvári országgyűlés meghozta volna az erre vonatkozó határozatát. Közben, április 25-én a 2. székely gyalogezred Uzonba összegyűlt négy százada megtagadta a szék elhagyására vonatkozó parancsot, sőt lefoglalt tizennégy társzekérnyi fegyvert. Ez már tényleges katonai akciónak, a később kibontakozó önvédelmi harc első számottevő mozzanatának számított – Háromszék népe így jelezte, hogy a forradalom és a szabadság védelme érdekében, mint annyiszor a történelem folyamán, kész fegyvert ragadni, ha kell.

 

Az utolsó nemzetgyűlés

Ez csakhamar szükségessé is vált. A magyarországi nemzetiségek egymás után lázadtak fel a törvényes magyar kormány ellen, a haza és a szabadság ügye veszélybe került. Előbb Batthyány miniszterelnök, majd maga Kossuth szólította fegyverbe a székelyeket (a két székely határőrezred első zászlóaljai már 1848 nyarán a délvidéki hadszíntérre kerültek), és az október 16–17-i agyagfalvi gyűlés több mint 60 ezer – köztük 15 ezernyi háromszéki – résztvevője egyhangúlag a szabadságharcban való részvétel mellett döntött. Ekkor Puchner császári altábornagy már teljhatalommal bírt Erdélyben, a románokat és a szászokat nyíltan a magyarság ellen uszította, a székelyeket pedig megadásra és fegyvereik beszolgáltatására szólította fel.

Az Agyagfalváról kiindult, négy részre osztott, mintegy 35 ezer fős székely haderő a kezdeti, jelentéktelen sikerek után – nem kis mértékben saját, Habsburg-érzelmű tisztjei árulásának következtében – vereséget szenvedett, felbomlott, és így a legkritikusabb pillanatban Székelyföld teljesen védtelenül állt a támadó császári csapatokkal szemben. Marosszéket Gedeon tábornok foglalta el, Udvarhelyszéket Heydte százados dragonyosai szállták meg, Csík-, Gyergyó- és Kászonszék a kezdeti harci hevület után, árulás következtében behódolt Puchnernek; egyedül Háromszék vállalta a harcot annak minden dicsőségével és kockázatával együtt. „A maroknyi Háromszék az összes Erdély General Commandója ellen…” Hangsúlyozzuk azonban, hogy a többi székről is számos tiszt, altiszt és katona vett részt az itteni küzdelemben.

 

 

Szétszaggatott áruló

Bár Háromszék határait minden oldalról ellenség fenyegette, a november 1-re Sepsiszentgyörgyre összehívott közgyűlés – főként a politikai párt szerepét is betöltő Kiskomité tevékenysége hatására – a fegyveres önvédelem mellett döntött. Azonnal hozzáfogtak a szervezkedéshez, pár nappal később elhangzott Gábor Áron híres kijelentése, a „Lészen ágyú!”, és a hónap végén már megszólalt a székely ezermester első két hatfontos lövege.

Ezekből a szabadságharc végéig összesen mintegy hetvenet sikerült önteni. Nem képviseltek föltétlenül csúcsminőséget, mert a réz és ón 10:1 arányú ötvözését nem mindig tudták tartani, de ahhoz elég jók voltak, hogy Puchner tábornok a következőket írja a naplójába: „A beérkezett jelentések szerint francia tüzérség tartózkodik Háromszéken.”

Megalakították a Központi Kormányt, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely és Barót központtal katonai térparancsnokságokat hoztak létre. Ősi szokás szerint minden fegyverfogható férfi hadbavonult – csak az akkoriban alig több mint 3 és fél ezer lakossal bíró Kézdivásárhelyről mintegy négyszáz ’48-asról tudunk, 14 éves korúaktól 60 év felettiekig, így 3 alezredesről, 4 őrnagyról, 18 századosról, 28 főhadnagyról, 43 hadnagyról, 27 őrmesterről, 37 tizedesről, 203 közvitézről, továbbá tábori lelkészekről, orvosokról, ismeretlen rangú személyekről. És ősi szokás szerint bántak el az árulókkal is: az Erdővidék elvesztéséért is hibáztatott, az ellenséggel való egyezkedésen rajtakapott Balázs Emánuel zászlóaljparancsnokot szabályszerűen szétszaggatták.

 

Baj volt Köpecen

A székely csapatok hősiesen helytálltak Hidvégnél, a Bodzai-szorosban, és bár Erdővidék egy időre kicsúszott a kezük közül, december elejéig Földvárig szorították vissza az ellenséget. Az elkeseredett császári csapatok a prédára leső ágostonfalvi román „felkelőkkel” vállvetve Köpec felgyújtásával és több mint ötven védtelen helyi lakos lemészárlásával álltak bosszút, de a székelyek – soraikban csíki huszárok – ellentámadása következtében csaknem az egész szék területe ismét felszabadult. Karácsony nagyszombatján aztán a számbeli és technikai fölény a császáriak javára billentette a mérleg nyelvét: az ezúttal vesztes hidvégi csata után a háromszékiek kénytelenek voltak béketárgyalásokba bocsátkozni.

Bár a megkötött árapataki szerződés egy talpalatnyi földet sem engedett át az ellenségnek, a háromszéki közvélemény-formálók (főként a Kiskomité tagjai) elégedetlenek voltak a békefeltételekkel, megtagadták a hűségesküt, illetve a fegyverek beszolgáltatását, és Bem győzelmeitől fellelkesedve a kézdimartonfalvi tanácskozáson a küzdelem újrakezdése mellett határoztak. Újból beindult az ágyúöntés, a lőpor- és tölténygyártás, februárban a székely csapatok már a lengyel tábornok oldalán harcoltak az erdélyi hadszíntereken. Székelyföldről 313 harangot ajánlottak fel Gábor Áronnak ágyúöntéshez, csak a háromszéki falvakból 125-öt! Gál Sándor irányítása alatt újjászervezték a katonai egységeket, a védelmi rendszert – a székelység most teljes egészében kivette részét a haza védelméből.

 

Székely Thermopüla

Csakhogy időközben I. Miklós orosz cár I. Ferenc József császár megmentése mellett döntött, a június 18-án több irányból támadó, hatalmas számbeli és hadtechnikai fölényt élvező orosz és osztrák csapatokat nem lehetett megállítani. A Szabó Nándor irányította háromszékiek hiába verték vissza többször is az ötszörös túlerőt, háromszáznál is többen áldozva fel életüket, a tömösi és törcsvári szorosok védelmét vezénylő Kiss Sándor ezredes hiába köttette magát sebesülten is székéhez és emeltette magát magasba emberei bátorításául, az ellenség elfoglalta Brassót, majd miután Kökösnél szétszórta az elkeseredett ellenállók maroknyi csapatát, megszállta Sepsiszentgyörgyöt és Kézdivásárhelyt is.

Ekkorra már világossá vált, hogy minden elveszett. Két birodalommal szemben nem vehette fel eséllyel a küzdelmet a magára hagyott, immár egy éve háborútól sújtott, kimerült ország. Gál Sándor még megpróbálta a lehetetlent, a Nyerges-tető alatt újjászervezett csapataival megkísérelte visszafoglalni Háromszéket, de aztán következett a tragikus emlékű újabb kökösi ütközet, ahol felülkerekedni ugyan egyik fél sem tudott, ám a székely tüzérség parancsnoka, Gábor Áron holtan esett le lováról.

Bem tábornok háromszéki útja még reménnyel tudta eltölteni a székelyeket, akik ismételten késznek mutatkoztak felvenni a harcot. Az ősz tábornok moldvai beütésében is részt vettek, sőt az innen visszavonuló Tuzson Jánosék a Nyerges-tetőn még megvívták a maguk thermopülai csatáját, de orosz–osztrák csapatok újabb támadása minden álmot szertefoszlatott.

A szabadságharc elbukott, de az áldozatvállalás nem bizonyult hiábavalónak. Ma, 175 évvel a székely leonidászok emberfeletti küzdelme után is a helyükön vagyunk, itt, a Kárpát-haza legkeletibb bástyáján, új idők viszontagságai közepette is töretlenül. Az elődök nemzet- és szülőföldszeretetéből, összefogásból, kitartásból ma is példát meríthetünk.

Fotó: Tofán Levente (archív)

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások
  • User
    Dátum: 2023. március 15., 13:06
    ÉRTÉKELÉS: 9

    Dicsőség a hősöknek!!!🇭🇺
    Akkor is és most is a gazdag volt a nyertes!!! Most is a többség jobbágy sorsban él!!!
    Ma végül a tömeg hány százaléka volt kiváncsi a hazug, jellemtelen politikusok beszédére?!

  • User
    Dátum: 2023. március 20., 7:13
    ÉRTÉKELÉS: 1

    Végül is mi értelme volt ennek az egész szabadságharcnak? A székely ma is úgy él mint a középkorban.naponta a szemébe hazudnak, meglopják, megcsalják. Bravo!

  • User
    Dátum: 2023. március 20., 12:58
    ÉRTÉKELÉS: 0

    Azért a középkorban is megállták a helyüket!
    Persze egy libsinek az a modern életmód ha:
    nemet tud változtatni,okostelefonját cserélgeti,vallásellenes,pride-ra jár,Dr.gozik.hoz jár konzultációra(!)chipset rágcsál házi kenyér helyett,szépen beszél sok -sok b,f,k stb .betűvel kezdődő szavakat használ…modern világ embere ,na!