Felhívás!

„Azt írtam, amit akartam”

„Azt írtam, amit akartam” Kultúra

Kedden este a kézdivásárhelyi Vigadó Galériában Bodor Ádám Kossuth-díjas író és beszélgetőtársa, Fekete Vince költő társaságában tölthettek el egy felejthetetlen órát a minőségi irodalom szerelmesei.

Fekete Vince házigazdaként köszöntötte a jelenlévőket Bodor Ádám első céhes városbeli író-olvasó találkozóján, majd, miután Makó András paksi festőművész kiállított képeire mutatva a jelenlévők derültségére megkérdezte a Kossuth-díjas szerzőt, nem érzi-e úgy magát, mintha az óradnai piacon lenne, egy érdekes összeesküvés-történettel indította a beszélgetést, amelyből kiderült, hogy Bodor Ádám soha nem iszik alkoholt, amíg a nap le nem megy. Maradva a témánál, Fekete Vince megjegyezte, a kritikusok szerint Bodor Ádám műveiben nagyon sokat isznak a szereplők, mire a szerző mosolyogva rábólintott, „tudom, rossz hírem van, de ők isznak, nem én.”

A kolozsvári születésű, 16 évesen bebörtönzött, jelenleg Magyarországon élő író kifejtette, az 1960-as, ’70-es évekbeli Ceaușescu-érában a társadalmi feszültségek iránt is érzékenyebb értelmiségiek, elsősorban a művészek, a szabadság illúzióját túlnyomórészt az alkohol segítségével teremtették meg. „Ez egy túlélési stratégia volt, beleszámítva a kockázatot, hogy a túlélési vágyba bele lehetett halni”.

Hozzátette, az egy furcsa és tanulságos történelmi korszak volt, amelynek megvolt a maga életre szóló, termékenyítő tanulsága. „Az öröm, a boldogság és a szabadság érzete emberi tulajdonság, nem föltétlenül a körülményektől függ”, mondta, hangsúlyozva, igazán azokban az években volt boldog, mert a boldogság pillanatai akkor számítottak rengeteget. „Amikor kimentem a Radnai-havasokba 1–2 hónapra, és az államvédelmi tisztek nem voltak a sarkamban, mérhetetlenül felszabadultam. A természeti környezet akkor sokkal többet jelentett számomra, mint ma.” A szabadság illúzióját az említettek mellett az írással is meg tudta teremteni, tette hozzá. „Azt írtam, amit akartam. Tudtam élni az írói szabadsággal, mindig azt írtam meg, amire a környezetem késztetett. Megvert társadalomról, kiszolgáltatott emberekről szólnak a régi írásaim, számomra azok is a legkedvesebbek.”

Az utolsó szénégetők című, 1978–1981 között az Utunkban hétről-hétre megjelent tárcákat magába foglaló kötet kapcsán a munkamódszerről szólva elhangzott, a szerzőnél mindig minden kitaláció, fikció. „Persze, beleszivárog az ember élményvilága, a valóságtól kissé elvonatkoztatva vagy eltúlozva valamilyen irányba. Azonban ez nem lehet tudatos, abban a percben, ahogy agyalni kezdek valamin, érzem, hogy mesterkélt lesz, a hitelét veszíti el.” Azt is megtudhattuk, számos esetben előbb a név volt meg, és az köré épült a történet. „Egy jól kitalált név mögött az ember már sejt egy alakot is, hallja a hangját, látja a gesztusait, megérzi, hogy valami történni fog vele.” Az esemény záróakkordjaként a szerző dedikált.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.