A Három rózsától a világmindenségig

Mindig kíváncsian lapoztam fel, olvastam olyan könyveket, írásokat, amelyekben a szerző önmagát, közvetlen környezetét állítja középpontba. Ehhez nem elég a tehetség, ehhez óriási bátorság, merészség is szükséges, hogy a világ elé lépj örömeiddel és bánataiddal, a világ szemébe kiáltsd, hogy fáj valami, de azt is áruld el, hogy tulajdonképpen ki is vagy, mit akarsz.

A magyar irodalomnak nagyon komoly szelete ide sorolható, s miért ne mondanánk el, hogy bizonyos korok, bizonyos események, személyes sorsok kevésbé lennének megérthetők, megismerhetőek ezek nélkül az önéletírások nélkül. Persze, egészen más indítéka van annak, aki úgymond önmagát mentegető védiratot szerkeszt, s egészen más jellegű az indíttatás, amely abból fakad, hogy megmutassam, azaz felmutassam önmagam és környezetem mások elé tárható sorsát, életútját.

Dancs Árpád legújabb könyvének címe éppen erre utal. Közeli helyek címet adta ennek a mozaikszerűen felépített, számomra roppant izgalmas történetsorozatnak, amely onnan indít, ahol a főhős – ki más, mint maga a szerző? – született, élt és él, s ahonnan a gyarapodó család tagjai kisebb-nagyobb kanyarokkal eljutnak a „megnyugvás ösvényeire”. 

Ez a kölcsönzött idézőjeles kifejezés egyáltalán nem jelzi a megállást, hiszen ami alatt a fiatal Dancsok egymás után hódítják meg a felfelé emelkedés csúcsait, addig az őket elindító, eladdig inkább zenei elhivatottságának élő idős Dancs ráérez a tollforgatás ízére, s az utóbbi években bizony nagyon is hiánypótló alkotásokkal lepte meg talán még önmagát is. Nem is beszélve a Sepsiszentgyörgy közelmúltjának szellemi, művészi, művelődési mikéntjére kíváncsi, annak múltját értékelni tudó és akaró olvasókról!

Nyilván, előző két könyvéből már tudjuk, hogy nem idegen tőle a bulváros mesélés, ebből az alkotásból is kiérezni egyfajta lazaságot, bizjegyzetDancs Árpádonyos, talán személyeskedőnek is mondható mozzanatok beemelését a szövegbe, de ezek egyáltalán nem tekinthetők bántóaknak, elmarasztalóaknak, sőt inkább vonzóbbá, izgalmasabbá teszik az olvasó számára a mozaikkockákat. Például ahogyan végre valahára tisztázza a város szinte minden lakójától emlegetett, de annak tartalmát nem értő, nem ismerő emberek számára a Három rózsa titkát.

Van jó néhány izgalmas láncszem, amelyek akár regényírói kézre várhatnának: a ludovikás tiszt, a német katonatiszt, a Titanic áldozatainak mentésében részt vevő asszony, az amerikai magyar rádiózás hőse és megannyi más, ismert vagy egészen elfeledett személy élt ezeken a közeli helyeken, akiknek sorsát meghatározta nem csupán az átélt, átvészelt korszak, hanem  többek között a vártemplom közelsége, a rendkívül erős egyházi közösség, a közeli és valamivel távolabbi iskolák.

Érthető és elfogadható, hogy a bemutatkozás hangsúlya a családra esik. Az elismert, sokszor díjazott, de zeneszeretetével másokat, főleg gyerekeit, unokáit, de tanítványait is „megfertőző” édesapa és nagyapa büszkén sorolhatja fel egyrészt családtagjai sikeres útját az ismertség és elismertség felé. Szól élete párja, a kiváló tanítónő „háttérmunkájáról”, aki időnként első és szigorú kritikusa, de leginkább felforrósodik a hangnem, amikor Zsolt fiáról beszél, aki immár országosan és határon túl is ismert zenészként és rendezvényszervezőként került előtérbe, hogy aztán részletesen, lehet, kissé túlzott, de érthető elfogódottsággal meséljen Annamariról, aki nem csupán szűkebb pátriáját nőtte túl, de előadói, könnyűzeneszerzői tehetsége az óceánokon túlra is elrepítette. A Három rózsától a világmindenségig juttatta el a maga és családja nevét!