Perkő: az élni akarás jelképe

Történetének eleje éppúgy homályba vész, mint nagyobb „testvéréé”, a csíksomlyói búcsúé. Az viszont biztosra vehető, hogy a Kézdiszentlélek fölött magasló Perkő-hegyre is évszázadok óta járnak megnyugvást keresni, hitben megerősödni az emberek.

Erre való utalást már egy 1727. augusztus 18-án keltezett, Kálnoki Mihálynak a kézdiszentlélki Apor Péternéhez címzett levelében találunk, miszerint „Szent István király napján az becsületes paterek Szentlélekre gyülvén”. Ebből több kutató azt olvassa ki, hogy a Kálnoki családdal jó kapcsolatot ápoló, Esztelneken a 17. század második felében megtelepedő, 1640-től – VIII. Orbán pápa jóváhagyásával – az első magyar szent király védelmét élvező ferences szerzetesek rendszeresen részt vettek a perkői búcsún.

Ilyet viszont ennél korábban is tartottak itt, hiszen a ma álló kegyhelyet – legalábbis a történetét 2015-ben feldolgozó és a benne rejlő, középen Szent Istvánt, jobbján Szent Lászlót, balján Szent Imrét ábrázoló falfestmény, illetve az Adalbert és Gellért püspököt megjelenítő szekkó feltárást 1995-ben elkezdő Jánó Mihály művészettörténész szerint – 1680 körül építtette a már említett Kálnoki család másik tagja, Sámuel. De annak előtte is állhatott már itt egy imola, a tőle nem messze eső, Páduai Szent Antal oltalmába ajánlott kápolna pedig, amely számára már 1666-ban búcsúengedélyért folyamodott egy ferences szerzetes, a 20. század elejéig bírta, amikor teljesen romba dőlt; 1929 óta emlékkereszt jelzi a helyét.

Kaukázusi kapcsolatok

Aztán maga a név, a Perkő is olyan helyre utal, ahol hajdanán az emberek, székkapitányaik vezénylete alatt megvitatták peres ügyeiket – ki tudja, talán az igazságkeresés és az ítéletbe való belenyugvás sajátos átöröklődési formájának is tekinthető a később egyházi jelleget öltő szertartás. Nem árt tudni, hogy a székgyűlés ítéleteit 1489-ig még a királynak sem állt jogában megsemmisíteni! Régebbi történelmi munkákban olyat is olvasni, hogy itt már az 1241–42-es tatárjárás előtt vár állott, amit állítólag IV. Béla magyar király újjáépíttetett, de az erre utaló források egy részéről kiderült, hogy hamisítványok, vagy nem erre a helyre vonatkoznak, és a régészek sem találtak rá bizonyítékot.

Visszatérve a kápolnához: többen felteszik a kérdést, hogy 1680 körül valóban építés vagy esetleg csak egy korábbi felújítása történt-e, és ha utóbbi verzió az igaz, vajon mennyit őriztek meg az előd stílusából, szerkezetéből. Merthogy többen 13. századiként vagyis későromán-koriként keltezik, sőt a Magyar Nemzeti Múzeum egykori főigazgatója, Kralovánszky Alán (1929–1993) régész egyenesen 10–11. századinak tartotta.

Akárcsak a székesfehérvári, ma már csak kővel kirakott utcaburkolat formájában fellelhető, Géza-korabeli négykaréjos templomot, de talán a feldebrői vagy a Szekszárdon előkerült apátsági templommal is rokonítható. Igaz, helyi analógiát inkább a székelyudvarhelyi Jézus szíve, a gyergyószentmiklósi Szent Anna- vagy a dobói kápolna kínál. A korai eredet mellett teszi le a garast a Szent Koronáról tanulmányt író, marosvásárhelyi Olosz Katalin is, aki 4–5. századi örményországi templom-épületekkel hozza kapcsolatba, és ugyancsak Kaukázus-vidéki párhuzamokra hívja fel a figyelmet a Gondos Béla–Horváth Zoltán György szerzőpáros az Erdély legszebb középkori templomai című munkájukban, akik 11. századinak vélik a perkői kápolnát.

Kővel dobált keresztalják

Az is kérdéses, hogy mikor alakult ki az itteni pünkösd másodnapi búcsú, merthogy régebben azt is megtartották, főként a Csíksomlyóról hazaérkező vagy hazafele tartó zarándokok részvételével. Erre a legkorábbi írásos bizonyítékot egy 1836-as oklevél szolgáltatja, amelyben az áll: „Pünkösd másod napján és Szent István Király napján közönséges Isteni szolgálat szokott tartatni”, amelyen „a K. Szentléleki Megye tagjain kívül a vidékből is nagy sokaság szokott ottan megjelenni”.

Érdekes módon az 1860-as években Orbán Balázs erről nem tesz említést; ő csak annyit jegyez meg, hogy „itt Szent István király napján a csíksomlyóival vetekedő népes búcsúk szoktak tartatni”, a másik alkalmat a falu Szentlélek-templomába helyezi, írván, „pünkösd másodnapján nagyon élénk búcsúk tartatnak itten, melyre a Csíksomlyóról visszatérő felvidékiek nagy számban sereglenek össze.” Mondjuk ez teljesen természetes, hiszen a templomnak akkor van a búcsúnapja.

1868-ban Péterfy Lőrinc kézdiszentléleki kántor-tanító egy mai szemmel nézve érdekes, de akkoriban inkább szörnyülködést kiváltó esetet osztott meg az Egyházi és Iskolai Hetilapban: „Kantában a minoritáknak Szentháromság tiszteletére felszentelt díszes templomában valamint eddig, úgy ez évben is Háromszék összes rom. kath. hivei példás buzgósággal megtarták búcsújokat. Nagyobb falvakból 6–7 száznál többen állottak pap és kántor által vezérelt, Csíksomlyóról megrongyolt ziláltságban vissza hozott keresztjök és zászlójuk alá; mely megviselést nem az út hosszusága és zordonsága, hanem a gyergyói búcsus hivek (már most méltán mondhatni) előre tervezett a salvatorra összegyűjtött kőrakás mögé megbutt férfiai kezéből záporként jövő kőrohama okozá.

A szemben jövő kőzápor elől tüskén-bokron futás által menekülő, még életét szerető, 1500-nyi háromszéki búcsus hívek Somlyón kapott bucsúfiával annyira megelégedtek, hogy egynek sincs kivánsága ily búcsut nyerni. Öt napi fáradozás után haza térvén mindnyájan megegyeztek abban, hogy a somlyói búcsu emlékére évenkint pünkösd másod napján a k.-szent-léleki gyönyörű Perkőn tartandják meg. A keresztutja mondásához megkivántató keresztek felállitása már nemcsak tervben, hanem készülőben is van. Szűz Anyánk Máriát ábrázoló szobor és egy csinos kápolna felállításáról is szó volt.”

Új kápolnát azóta sem emeltek, Szűzanya-szobrot sem állítottak, ám a fastációk, ha némi késéssel is, de 1931-re elkészültek. Ezeket végül 2013-ban cserélték le a Felső-Háromszék katolikus többségű vagy nagyobb katolikus közösséggel bíró települései által állított kőkeresztekre.

Bűnfelejtés botveréssel

A vallási-néprajzi adatok is a kápolna, illetőleg a búcsú kora-középkori eredetét támasztják alá. A saját falujuk temploma előtt találkozó búcsúsok általában gyalog indultak a Perkő irányába, csak csomagokat pakolták szekérre a szintén oda ültetett idősek, betegek és gyerekek mellé. A csoportok élén kereszt- és zászlóvivők haladtak, akiknek nem volt szabad visszanézniük, ám ha egy másik menettel találkoztak, zászlóhajtással köszöntötték egymást.

 „A Perkőre indulók elsősorban Kiskászon felől közelítették meg a magaslatot, ahová hangosan énekelve és imádkozva vonultak fel. Az otthon maradottaknak rendszerint búcsúfiát vásároltak: például szentképet, olvasót, mézeskalácsokat. Útközben megízlelték a kiskászoni oldalban lévő forrás vizét, melynek kivételes erőt tulajdonítottak. Úgy tartották, hogy a kápolna feldíszítésére állított nyírfaágak levelei kivételes erővel rendelkeznek. Azokból otthon bedugtak egy-egy kisebb leveles ágat az eresz alá villámlás és erős idő ellen, vagy a „megvert” gyermek párnája alá helyezték. A betegek, mielőtt távoztak volna a búcsújáró helyről, viseletükből, hajszálukból egy-egy kis darabkát gondosan, titokban elrejtettek a fű között, annak reményével, hogy betegségüket is otthagyták” – írja Pozsony Ferenc néprajzkutató. Manapság a búcsújárók zöme a kézdiszentléleki Szent István-szobortól indul, és a templom előtt elvezető aszfaltúton közelíti meg a Perkőt.

A somlyói nyeregből érkező zarándokok úgy szervezték meg visszaútjukat, hogy a Kászonokból éjjel 1-kor induljanak tovább, a katrosai csárdánál fel tudjanak hajtani egy kis szíverősítőt, és az Urak pusztáján keresztül hajnalra megérkezzenek az egykori Szentjános falu ma emlékkereszttel megjelölt helyére. Itt régen a reggelizés, tisztálkodás mellett a palágát is alkalmazták, mármint azokon, akik a keresztalják előtt nyilvánosan meggyónták a búcsújárás alatt elkövetett vétkeiket, kisebb bűneiket, és a jelképes „botozás” árán azokra a közösség örökre fátylat borított. A palága ugyanis a búcsúvezető féltve őrzött botja volt, azzal mérte ki a büntetést. Dávid György kézdivásárhelyi kántor közlése alapján tudjuk, hogy a Háromszéken több helyről előkerült szentbotokhoz volt hasonlatos, a falu búcsúvezetője halála után a következő vezető örökölte.

Szentjánosból továbbindulva Kiskászonon át, a Zarándokok ösvényén, később a falu alsó végén létesített keresztútján hosszú sorokban vonulva, rózsafüzért imádkozva érkeztek meg a kápolnához, az első csoportok 10 óra körül. „A Perkőn már sokan várták a zarándokokat. Szülők, rokonok, falubeliek jöttek el, volt, aki élelmet hozott, mások tiszta ruhát a hosszú útról érkezőknek. A viszontlátás örömével közösen vettek részt a szentmisén… De a legnagyobb ajándékot lélekben vitték magukkal: a Mindenható Isten áldását és a magyarok Nagyasszonyának védelmező jóságát” – idézi fel a Kakas Zoltán a régi időket.

Amit meg kell tartanunk

A két világháború között az új impérium árnyéka a perkői kápolnára is rávetült, de a helyiek emlékezete szerint a Szent István-napi búcsút azért többnyire megtartották, még ha visszafogottabban is – a korabeli sajtóban azonban ennek nem találni nyomát (csak a pünkösd másodnapinak), sőt a Székely Nép 1942. aug. 19-i száma „az ősrégi szokás újra életbe léptetéséről” ír.  A kicsi magyar világ idején aztán ismét felszabadultan lehetett ünnepelni a Perkőn, zászlókkal, tábortűzzel. A kommunista vezetés 1949-ben, Márton Áron püspök letartóztatása évében betiltotta a búcsújárásokat, így a kézdiszentlélekiek a templomukba szorultak augusztus 20-án (bár sokan felmentek a kápolnához is imádkozni), 1968 után pedig ismét engedélyezték, és még a vészkorszak tombolásakor, az 1980-as években is rendszeresen megtartották, igaz, szekusok éber felügyelete mellett.

A perkő búcsú azonban nemcsak a vallásos elmélyüléshez teremtett alkalmat, hanem rokonok, ismerősök, barátok találkozásához is, amit eszem-iszommal, mulatozással foglaltak keretbe. Kiváló lehetőséget kínált a legényeknek, hogy más faluból való lányokra vessenek szemet, ahová különben alapos verés kockázata nélkül nemigen tehették be a lábukat udvarlás céljából.

Népünnepély jellegét mindmáig megőrizte, idén is lovas kaszkadőrök, néptáncosok, koncertek szórakoztatják az ünneplőket a 12 órakor kezdődő, Bodó Imre nyugalmazott esperes celebrálta szentmisét követően, egészen az este 10 órára kitűzött őrtűzgyújtásig. De az emberek többsége azért változatlanul együtt imádkozni, énekelni vonul fel a 917 méter magas tetőre. Magyari Lajos szavaival élve „egy kicsit idenéz most Erdély minden magyarja, mert István királyról esik itt szó, őróla zeng az ének, ki házat-hazát egyszerre épített a hitnek és a magyarnak, s itt most villámként hasít a szívünkbe: meg kell tartanunk, ami még maradt. Meg kell tartanunk ezt a tündéri tájat, s rajta önmagunkat, akár első nagy királyunk emlékezete előtt tett tiszta és komoly fogadalommal: élni kell. Az a legtöbb.”

Augusztus 20-i őrtüzek Háromszéken

Albis – a Dálnoki-tetőn

Alsócsernáton – a Kalacs hegyen

Bacon – a Szárazajtai-tetőn

Bereck – a Martonos–Bereck határnál

Bölön – Kis-Liget

Bikfalva – a Zákány alján

Dálnok – az Akasztófa gyepjén

Felsőcsernáton – a Cserefarok-tetőn

Gelence – a Nádika-tetőn

Gidófalva – a Remete-tetőn (20:30)

Ikafalva – a Paphegyen

Kézdialmás, Lemhény – az Avas-tetőn (20 órakor szentmise)

Kézdiszentkereszt – a Butu-tetőn

Kézdiszentlélek – a Perkőn (22:00)

Kökös – a Feketeügy partján

Maksa – az Óriáspince-tetőn

Nagyborosnyó – az Oltár-hegyen (20:30)

Ozsdola – a Luci-tetőn

Sepsibükszád – a Zegán részen

Sepsikőröspatak – a Kápolna-tetőn

Sepsiszentkirály – az unitárius templom mellett

Torja – a Cserefarok-tetőn

Vargyas – a Borvíz-tetőn

Zabola – a Halom-tetőn

Sepsiszentgyörgyön 18 órától ünnepi misét és kenyérszentelést tartanak a Szent József-templomban, Baróton szintén 18 órától pedig kenyérszenteléssel egybekötött Szent István-napi ünnepség lesz a millenniumi emlékmű közelében, a Kisboldogasszony utcai parkban.

Címlapfotó: Kocsis Károly