A honlap többnyire a Kovászna megyében megjelenő Székely Hírmondó napilap írásait jeleníti meg, de csak részben azonos annak tartalmával.

Orvosból lett író

Orvosból lett író Kovászna megye

A kovásznai dr. Török Sándor (írói nevén Török Samu) 78. életévében jár, és 48 évet dolgozott a kovásznai Dr. Benedek Géza Szívkórházban, de most is rendel, mert nem pihenhet. Úgy érzi, tenni kell valamit, ezért alig két éve nekikezdett megírni a saját humoros-tanulságos történeteit, amikből két kötet már meg is jelent, egy harmadik pedig kiadás előtt áll.

 

– Miként választotta az orvosi szakmát?

– Tizenhét éves koromban, amikor 10. osztályos voltam a kolozsvári református kollégiumban, épp szüneten voltunk, amikor jött egy kopasz újságíró, és afelől érdeklődött, hogy milyen szakmát választunk az érettségi után. Akkoriban nagyon fiatalon érettségiztünk, mert követni kellett a szovjet mintát, és gondolom, minél gyorsabban pótolni akarták a háborúban elveszett értelmiségieket. Tehát ott álltunk, és a barátok mondták, ki mi szeretne lenni, én pedig közben azon gondolkodtam, mit is mondhatnék, mert több minden érdekelt: szerettem volna írni, ugyanakkor a történelem is foglalkoztatott, valamint az orvosi szakma felé is kacsintgattam. Így végül rávágtam, hogy magabiztosnak tűnjek: én bizony orvos szeretnék lenni. Megjegyzem, ez volt az első interjúm, amit újságírónak adtam, és nem lett jó vége, mert mint kiderült, két év múlva az újságíró azt a lányt vette feleségül, akinek én is udvaroltam.

– Akkor egy kijelentésből lett elhatározás vezette a szakmához?

– Úgy tűnhet, de ez már régebb érlelődhetett bennem, mert a nagyhírű Xantus János úgy adta elő a biológiát, hogy az nem maradhatott nyomok nélkül. Még a Déli-sark-kutató 85 éves apját is elhozta nekünk előadást tartani az avitaminózisokról. Ilyen embereket nem lehet elfelejteni! Talán valóban ezért, de úgy történt, hogy 1964-ben Marosvásárhelyen végeztem az orvosi egyetemen, ott ismerkedtem meg első feleségemmel, aki évfolyamtársam volt (a jelenlegit pedig a kovásznai szívkórházban). Akkoriban a kihelyezés úgy működött, hogy az orvos nem nagyon válogathatott, hogy merre menjen dolgozni. Aki nem fogadta el a kihelyezést, nem kapott más munkát. Szerencsésnek mondhattuk magunkat, mert az egyetem után Erdélybe helyeztek, Szilágykövesdre. Ez egy elmaradott bányászfalu volt, és nagyon jó gyakorlóterep számunkra, mert annak idején meg kellett tanulnunk önállóan dolgozni, nem úgy, mint napjainkban, amikor egy orvos az egyetem után még 5–6 évig aláírási joggal sem rendelkezik, ami nem feltétlenül a legjobb. Szóval Szilágykövesden tettük, amit tudtunk, és olyan orvosi eseteket is megoldottunk, amiket lehet, most meggondolnék, hogy merjem-e vállalni. Akkor is és azután is ahhoz tartottam magam, hogy nem kell nekem mindent tudni, de nagyon tudni kell, mi az, amit nem tudok kellőképpen. Akkor kell a témában tapasztaltabbhoz folyamodni, de sohasem sétáltatni beteget a felelősség áthárításáért.

– Miként került a Dr. Benedek Géza Szívkórházhoz?

– Három évvel a szilágykövesdi kihelyezés után két hely üresedett a kovásznai szívkórházban. Ekkor vizsgáztunk oda, és még nagyon indulóban volt az intézmény, de dr. Benedek Géza és dr. Horváth Endre professzor azon dolgoztak, hogy hasznosra fordítsák a környezet adta lehetőségeket. Nagyon sok befolyásos ember fordult meg az intézményben, és az ezekkel ápolt kapcsolatot dr. Benedek Géza mindig a kórház javára fordította. Munkájának meg is lett az eredménye, hiszen amikor odakerültünk, csak 80 ággyal rendelkezett a kórház, és amikor dr. Benedek Géza 1986-ban nyugdíjba vonult, 700 ágyas kórházat hagyott hátra. Jómagam 48 évet dolgoztam az intézményben, voltam kardiológus főorvos, osztályvezető, 20 évig aligazgató. Azonban nyugdíjazásom után sem tudtam abbahagyni, most is rendelek, mert ez egy olyan hivatás, hogy az ember létformájává válik. Ugyanakkor egy önterápia is, mert nekem ugyanolyan jó élmény, ha egy páciens gyógyul, vagy annak reményével távozik, mint magának a páciensnek.

– Miként lett orvosból író?

– Érettségi-találkozót tartottunk, és mindenki mesélte, mi is történt vele az elmúlt évek során, de annyi érdekes történet hangzott el, hogy jobbnak láttuk, ha leírjuk. Nyugdíjasként volt időm megírni a velem történteket, és ezeket küldözgettem 12 barátomnak, akiket 12 dühös embernek becézek, ha kell, hadd zsigereljenek. Ezek az emberek egy idő után arra biztattak, hogy jelentessem meg könyv formájában a leírtakat. Egyik ismerősöm közbenjárásával egy magyarországi kiadó meg is jelentette Ajánlom magamat címmel. Aztán rájöttem, hogy még annyi el nem mondott történet van bennem, és azokat is ki szeretném írni. Így született meg a Hófehérke és más „mesék”, valamint a „Törpikék”, amelyek a Székely Hírmondó hasábjain is publikálásra kerültek. Nemrég megjelent a családtörténeti írásom Őseim a hőseim címmel, a kézdivásárhelyi Ambrózia Kiadó gondozásában; ez nemzedékről nemzedékre követi a család sorsát három háború viharai közepette.

– Aki ír, az olvas is. Ön mit olvas jelenleg?

– Úgy tartom, hogy egy értelmiségi embernek az olvasás kötelessége. Jelenleg Bayer Zsolt 1100 év Európa közepén című munkáját olvasom, és ajánlom mindenkinek, mert nagyon tartalmas. De szeretem Márait, Hemingwayt, vagy épp a magyar klasszikusokat olvasom néha újra. Az irodalommal akkor barátkoztam meg igazán, amikor édesapámat gyászoltam. Ekkor akadt a kezembe Karácsony Benő Napos oldala, amiben hasonló történt, és így azonosulni tudtam az író öngyógyító receptjével. Megtanított arra, hogy próbáljak a napos oldalon állni, még a nyomorúságban is, vagyis a jót keresni az eseményekben, s az sem árt, ha az embernek van humorérzéke. Későbbi professzorom, dr. Csiky Kálmán szerint ezt szublimálásnak hívják a pszichológusok. Ezt én úgy értelmeztem: tettekkel való felemelkedés. Abban az évben voltam a legeredményesebb a tanulásban. Az olvasás mellett folyamatosan írok, főleg azokon a napokon, amikor nincs rendelésem, mert érzem, hogy papírra kell vetnem a gondolataimat, jó, ha az ember kiírja magából a benne levő élményeket, gondolatokat.

– Történeteiben valós eseményeket ír le. Volt-e olyan, hogy valamelyik szereplő panaszkodott, amiért megjelent a kötetben?

– Még senki sem panaszkodott, hogy megemlítettem őt írásban, legfeljebb szóltak, hogy talán nem is úgy volt, nem is azzal az illetővel történt, hanem egy másikkal, de ilyenkor összevetjük, kinek jobb a memóriája, és gyakran beismerem, hogy egy kicsit ködösítek, épp azért, hogy ne legyek személyeskedő. Számomra mindig a történet tanulsága, a humora a fontos.

– Ha most lenne fiatal, orvos vagy inkább író lenne?

– Akkor is az orvosi szakmát választanám, és ha úgy adódna, akkor is a szívkórházhoz jönnék, mert olyan szakmai és élettapasztalatokat szerezhettem itt, amik nagyon meghatározók életemben. A kórház egész országra kiterjedő betegpopulációja, sokféle ember, köztük kiváló művész, tudós, politikus megismerésére adott alkalmat, és ugyanakkor a küldő intézmények, vezető egyetemi klinikák pulzusán is rajta tarthattuk a kezünket. Ahogy ma ismerem magam, idővel biztosan papírra vetném az általam átélt és tapasztalt élményeket, de az akkor sem lenne elég. Figyelném tovább az életet, az embereket, csakúgy, mint most, mert íme, ennyi év után is még ismerkedek önmagammal is a riporter kérdéseire válaszolva.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.