Életmesék lélekmentőkkel

Idén húsz éve, hogy a gyermekjogvédelmi rendszer kötelékében hivatásos nevelőszülőket foglalkoztatnak. Tizenhatodik alkalommal hívták közös ünnepre, az ő napjukra pénteken az oltszemi Mikó-kastély mellett működő elhelyező központ tágas udvarára. Nem könnyű mesterség, nem tartozik a sztár-szakmák közé, de a megjelentek között sikerült olyanokkal szóba állni, akik mosolyogva és szenvedéllyel beszéltek hivatásukról.

Babakocsit tolva, karon ülőkkel, kézen fogva vezetett kicsikkel, szégyenlős kamaszokkal érkeztek a helyszínre a nevelőszülők, akikre az a nagy feladat vár, hogy ezeket a gyermekeket felkészítse az életre, a közösségbe illeszkedésre, esetenként pedig arra, hogy örökbe fogadják őket vagy éppen a saját családjukba való visszaútjukat egyengessék.

Vass Mária igazgatónő, a Kovászna Megyei Szociális és Gyermekjogvédelmi Igazgatóság vezetője üdvözlőbeszédében elmondta, a kezdet kezdetén, 1999-ben 25 személlyel indult a hálózat, és az első években gyorsan növekedett, 2008-ban már 174-en voltak. Jelenleg 124 nevelőszülő van alkalmazásban, akik összesen 212 gyermeket gondoznak. Az igazgatónő hangsúlyozta, az elvárások nagyok, ezért is nem túl népszerű a szakma, ám az ünnepség arra is alkalmat adott, hogy azoknak, akik közel két évtizede művelik e nemes foglalkozást, oklevelekkel is elismerjék odaadással, becsülettel végzett munkájukat.
Fekete Etelka egyike volt ezeknek a személyeknek. Felnőtt lányával együtt jött ki Oltszemre, aki szintén ezt a hivatást választotta. Az általuk gondozott gyermekek nem voltak velük, mivel mind sérültek, a kilyéni rehabilitációs központban voltak a fejlesztő foglalkozásokon.

– Egy 4 éves kislány és egy 6 éves kisfiú van nálam, akik kiskorukban kerültek hozzám. Azóta kiderült, hogy a kislány nem tud beszélni, viselkedési gondjai is vannak, a kisfiú autisztikus vonásokat mutat, és túl mozgékony. A férjem egy éve meghalt, most a lányommal összevetjük a hátunkat, így könnyebb megoldani a napi problémákat. Nyolc gyermeket „adtam örökbe”, kettő kiment a rendszerből – meséli Etelka.

Lányának, Emesének annyira természetes volt ez a foglalkozás, amelybe belenőtt, hogy pár hónapja maga is beállt a rendszerbe, miután nyolc évig román és angol magánórák adásával kereste meg kenyerét. Ezt a tevékenységet fel kellett adnia, mert a gyermekek állandó felügyeletet kívánnak, mindent hamar megunnak, foglalkozni kell velük. Az új szentgyörgyi fejlesztőközpontba is hetente egyszer beszédterápiára, hidroterápiára és masszázsra járnak. Az Emesénél levő nyolcéves kisfiú csak azt szereti, ha békén hagyják.

– Ha noszogatom, hogy rajzoljon vagy játsszon, képes sírni is – mondja.

A fogyatékkal élők mellett már pszichológusnak, szakembernek kellett képezzék magukat – említem meg feltevésem, Etelka pedig megerősít, már az első években komoly képzésen esett át, évente tartanak most is felkészítőt nekik a gyermekvédelem szakemberei, újabban pedig ugyanott önsegítő csoport is alakult, ahol kibeszélhetik gondjaikat, tanulhatnak egymástól is.

Fogyatékkal élő gyermekeket ritkábban vesznek örökbe. Mint megtudjuk, a kislány fel van téve a nehezen örökbe adható gyerekek listájára, ketten már megnézték, de visszaléptek. A kisfiúról nem mondtak le szülei, hazavinnék, talán idővel sikerül hazagondozni. Ami azokat illeti, akiket sikerült új családjukba integrálni Etelkától, még elég kicsik voltak, 2 éves, 4 hónapos volt a legnagyobb. Sok esetben, ha az új szülő sincs ellenére, tartják a kapcsolatot, fényképeket kapnak a gyerekekről, látogatják egymást. De egy hároméves kislány esetében, aki túl erősen kötődött Etelkához, ezt megtiltották, hogy a gyermeknek sikerüljön elfelejteni őt, és új kapcsolataira koncentrálhasson.

Kihívás a sorstól: felnőttnek, gyereknek is jut

Kovács Zsuzsanna és Kovács Barna két saját gyermek után harmadikat is akartak, de ez már nem volt lehetséges. Örökbefogadásra gondoltak, de meggyőzték őket, hogy ha nevelőszülőként befogadnak két gyermeket, egyszerre két embernek adnak esélyt az életre. Ez sok éve volt, azóta nevelt lányaik, Szilvia és Panna, akik testvérek, már középiskolások: mindketten a református kollégium diákjai, óvónőnek és lelkésznek tanulnának tovább. A két lány láthatóan apás, úgy tűnik, a beszélgetés elől is nála keresnek menedéket.

– Volt-e a lányoknak gondjuk abból, hogy ők nevelt gyermekek? – kérdezem Zsuzsát, de mint kiderül, gondos anyaként mindent megtett, hogy a lehetséges konfliktusokat megelőzze. Szülőértekezleteken tájékoztatta a szülőket a gyerekek helyzetéről, mert úgy tapasztalta, a felnőttek tájékozatlanok, információhiányban szenvednek, és oda nem illő dolgokat állítanak a nevelt gyermekekről.

– Szilvia saját maga nem akarta elfogadni a bőre színét, de most már azon is túl vagyunk – mondja Zsuzsa.

Mindkét pótszülő reméli, hogy a lányok az ő kezeik közül repülnek ki. Tízéves kor után ugyanis a gyermekeket a törvényszéki procedúra keretében megkérdezik, hogy el akarnak-e menni onnan, ahol vannak. A lányok nem akartak.

Soha nem bántam meg a döntésem

Főcze Júliát elsőként szólította Vass Mária, hogy oklevéllel ismerje el húszéves munkáját. Júlia a kezdet kezdetén jelentkezett nevelőszülőnek. Férjével együtt asztalosként dolgoztak Csíkszeredában, mikor egy nagyobb törés után, ami az életükben bekövetkezett, Szentgyörgyre költöztek. Egy ideig nem találták a helyüket, ekkor jött a lehetőség, nevelőszülőket kerestek a gyermekvédelemben. Júlia férje így ajánlotta felesége figyelmébe: „ez a neked való szakma”, ezzel ugyanakkor azt is elismerve, hogy párja addig is jó anya volt.

Az nem egyedi eset, hogy a családban meglévő gyermekek mellé fogad valaki be elhagyott gyermekeket, Júliáék másért tűnnek ki a tömegből. Négy évvel az ő lépését követően férje is hivatásos nevelőszülő lett: saját három, majdnem felnőtt gyermekük mellé érkeztek a családba még négyen: két lány, két fiú, akiket már 14–15 éve nevelnek. (Előttük is volt még négy kicsi, akik örökbefogadó családokhoz kerültek tőlük).

Nagyon közel van az az idő, mikor el kell engedniük neveltjeiket, hiszen hárman már kinőttek a gyermekvédelmi rendszerből. Ketten már betöltötték a húszat, a harmadik is hamarosan annyi, a negyedik, Ede 17 éves. A két kisebb, Ede és Erika éppen popzenei összeállítással lépett fel a kastélykertben.

– Voltak nehézségek, hiszen adott pillanatban volt 7 gyermekem, és reggel, óvodába induláskor futószalagon öltöztettem őket. Utólag visszatekintve, nagyon szép volt, ebben egyetértünk a férjemmel, akivel egyébként nagyon sokszor össze is kaptunk miattuk. Most beérett a gyümölcs, büszkék lehetünk rájuk és magunkra is, hogy ezt az erőfeszítést sikerrel megtettük, s hogy a gyermekek megértették, mennyire fontos a diploma: hiába vagy ügyes, tehetséges, ha nincs diplomád, csak csicskása lehetsz másnak. A gyerekek tudják, hogy hozzánk bármikor visszajöhetnek, de addig is, segítünk nekik, mindegyiknek legyen meg egy munkahelye, fészke, függetlenül attól, hogy a gyermekvédelem hosszabbít vagy sem.

Jól gondolom, hogy nagyon jó házasság kell egy ilyen nagy vállalkozás sikerre viteléhez? – kérdezem.

– Nagyon fiatalon házasodtunk, 18–19 évesek voltunk, mikor megszületett az első gyermekünk. Voltak bajok, de a nevelőszülővé válásunk jó irányú változást hozott az életünkbe, azóta vagyunk jobban, noha most is súrlódunk. Férjem a lányokat pártolja, szerintem sok mindent megenged nekik, ő meg ugyanezt mondja rólam és a fiúkról, de a gyerekek nem sérültek ezek a viták miatt. Férjem volt a hátterem, én jártam a szülői értekezletekre, bevásárolni, ő itthon megrakta a tüzet, hogy meleg ház várjon, mosogatott.

Emberileg intézkedni szigorú törvények által megkötve

Ötven év a felső korhatár, amíg nevelőszülőnek állhat valaki. Meddig művelheti szakmáját, kérdezem Vass Mária igazgatónőt, miután több megkérdezett is elmondta, hogy hivatalosan már nyugdíjas.

– 65 éves korukig dolgozhatnak. A szociális rendszerben nem lehet föltenni az ellenzőt, meg kell találni a törvényes lehetőségeken belül a kiskapukat. Ha például egy kamasz gyermek van valakinél, aki egy adott pillanatban eléri a nyugdíjkorhatárt, meghosszabbítjuk az illető munkaviszonyát, hiszen a serdülőket már nehéz kiszakítani megszokott családjukból.

Az igazgatónőtől megtudom, az is előfordul, hogy egy nevelőszülő kiég, vagy felmond: van, aki egy gyermekkel is agyon­stresszeli magát, van akinek néggyel is jól megy. Ha már nagy gondok vannak a nevelőszülő és a gyermekek viszonyában, ha előbbi nem boldogul, akkor át kell helyezni a gyermeket (sokszor kamaszkorban következik be ez). Mindebben szerepe van a családi hangulatnak, a saját gyermekeknek, sok más tényezőnek is.

18 éves koruk után még két évig megmaradhatnak a rendszer keretein belül, a nevelőszülőknél azok is, akik nem tanulnak tovább (akik viszont igen, 26 éves korukig gondoskodik róluk az állam). Ezalatt az idő alatt meg kell oldani, hogy szakmájuk legyen, saját lábukra álljanak. A SERA Alapítvány támogatásával egy kétéves pályázat keretében hat hónapig albérletet is tudnak fizetni nekik. Sokan külföldre mennek, ott találnak munkát. Többnyire kapcsolatban maradnak a segítőikkel, nevelőikkel, néha nem kívánnak visszanézni, nyomtalanul eltűnnek az élet forgatagában.
Bár az előző évekhez képest nagyon csökkent az elhagyott gyermekek száma, az eddigi 40–60 gyermekhez képest idén csak 4-et hagytak el szüleik, a gyermekvédelmi rendszer most is keres nevelőszülőket, hogy a családi otthonokból a kisebb gyermekeket, tíz éven aluliakat családi keretekbe helyezzék, mondja az igazgatónő.

A nevelőszülők napján mindenki jól érezte magát a kastélykertben. A kisebb gyerekeket arcfestéssel, lufihajtogatással szórakoztatták az alapítvány munkatársai, a nagyobb gyerekeket nevelők a kamaszokról szóló (két nyelven folyó) kerekasztal-beszélgetésbe kapcsolódhattak be. Bográcsgulyással kínálták meg a jelenlevőket, a gyermekek ajándékcsomagot is hazavihettek.