Régmúlt idők zenéjéről

Régmúlt idők zenéjéről

A Felsőlemhényben élő, 1930-ban született Balogh Csengeri Lajos több mint harminc éven át szolgálta prímásként a népzenét. A 89. éves zenészt otthonában kerestük fel egy, több évtized történéseit felelevenítő beszélgetés erejéig.

– Mikor kezdett hegedülni?

– Valamikor a ’40-es években kezdődött minden, amikor Polyánban laktunk, ahol asztalosinas voltam. A mesterem egy hegedűt megreparált. Amikor javítás közben félretette, elővettem, nézegettem, és gondoltam, jó volna nekem is egy hegedű. A mester, látván ezt, megkérdezte, szeretném-e, ha volna egy hegedűm. Azt válaszoltam, igen, csak nincs rá pénzem. Azt mondta, ha eladják a hangszert, megveszi nekem, ha megígérem, hogy szorgalmasan tanulok hegedülni. Tizennégy éves voltam, tanulgattam erre-arra. Abban az időben minden faluban voltak népi zenekarok, amelyek bálokban, esküvőkön muzsikáltak. Kézdiszentkereszten működött egy nagyon jó hírű zenekar, a Ladoga, amelyhez fogható nem volt a környéken. Kádár Ferenc, a prímás úgy húzta, hogy a szívem szakadt meg, amikor hallgattam őt; éreztem, hogy valahogy meg kéne tanulnom hegedülni. Eljártam bálokba, s figyeltem, hogyan játszik. Közben rokonságba kerültünk vele, így „kézre vett”, tanítgatott. Nem kottából, hanem hallásból tanultam hegedülni, és egy-két év alatt annyira mentem, hogy elhívott a zenekarba próbálni. Addig próbáltunk, hogy jóformán kezdtem muzsikálni. Telt az idő, barátaim között volt, aki harmonikával, másik cimbalommal játszott, és összehoztunk egy fiatal zenekart. Tizennyolc éves lehettem akkor.

– Mikor került Lemhénybe?

– Akkoriban. Nagyapámék itt éltek, nem volt gyerekük, s kérték anyámat, beszéljen rá, jöjjek hozzájuk, hogy legyen nekik is valaki támaszuk öregkorukra. Előre nem akartam, hiszen megszoktam Polyánban, de anyám szavára hallgattam. Maguk után is írattak, így váltottam nevet Csengeriről Baloghra. Törvényesen Balogh vagyok, de a faluban Csengeriként ismernek.

– Itt újabb zenekart szervezett?

– Kezdetben egy jó tehetségű harmonikással, Németh Józseffel jártunk keresztelőkbe, kisebb esküvőkbe muzsikálni, akinek nagyon jó hangja is volt. Akkor nem mindig a kultúrotthonban rendezték az esküvőket, házaknál is tartották. Annyira megszerettek, hogy mindenhová kettőnket hívtak. Mondtam Jóskának, ez szép, de kell egy zenekar, hátha nagyobb esküvőbe is kell menni! Volt egy család, amelynek minden tagja játszott cimbalmon, még az édesanya is. Onnan egyik nagyobb fiúval szerveztük a zenekart, került egy másodprímás, kontrás, bőgős, és esténként összejöttünk gyakorolni.

– Aztán elvitték katonának…

– 1950-ben mentem katonának Brassóba, a milíciára. Akkor már megvolt a zenekar, amely így három évig szünetelt. De a hangszert vittem magammal, hogy ott is tudjak gyakorolni. Jó is volt, mert a hegedű sokszor kihúzott a bajból. Volt egy csíki magyar főhadnagy, aki gyakran szólt, hogy „Lajos, gyere hozzám a hegedűvel, mert vendégeim vannak.”

Óév estéjén bementünk szolgálatra, s nekem volt öt plusztöltényem, akit a lőszerekkel rendelkező csíki barátomtól kértem, aztán éjfélkor, amikor a gyárak kezdtek fújni, „eleresztettem” a golyókat. Rájöttek, hogy én lövöldöztem, megszámolták a töltényeimet, amelyekből azonban egy sem hiányzott. Így elvették tőlem a fegyvert, és büntetésből a másnapi kimenőnapon bent kellett maradnom. Egyszer csak szólt a telefon, a főhadnagy érdeklődött, hogy bent vagyok-e? A gárdafőnök mondta, igen, de meg vagyok büntetve a lövöldözés miatt. A főhadnagy azt mondta, nem számít, mondják meg, vegyem a hegedűt és menjek hozzá, mert vendégei vannak. A parancsnokunk nagyot nézett, de nem volt mit tennie, így vettem a hegedűt, és mentem.

„Ez a harmadik hegedűm. A múzeumba hozta be egyszer valaki, azóta is játszom rajta”

– Hazatérése után folytatta a zenekarral?

– Három év után hazakerültem, újraszerveztük a zenekart, s attól a perctől nyugtunk nem volt, menni kellett mindenhová. Korábban volt a faluban cigányzenekar, egy Füli nevezetű, nagyon jó prímással, de kiöregedtek, így mindenfelé minket hívtak a környéken, egészen Kovásznáig.

– Erzsike néni (felesége – szerk.) hogyan viszonyult a zenészélethez?

– Egyszer éppen szilveszterkor rendeztek eljegyzést. A vőlegény jó barátom volt, így Jóskával, a harmonikással elmentünk zenélni. Fiatalok voltunk a feleségemmel együtt, és össze is vesztünk, hogy neki fiatalasszonyként itthon kell maradnia egyedül… Mikor hazajöttem, választás elé állított: „vagy a hegedű, vagy én”. Azt válaszoltam: mind a kettő! És ez működött is, a hegedű és feleségem is megvan, hatvan éve vagyunk házasok.

– Felidézne egy emlékezetes eseményt abból az időből?

– Szentkatolnára kellett mennünk esküvőbe zenélni Jóskával. A vőlegény lemhényi volt, s innen mentünk teherkocsival, az itteni vendégekkel együtt. Tél volt, nagy hideg, így mindenkinek adtak egy liter bort, amit addig kóstolgattunk, hogy elfogyott, mire megérkeztünk. Bementünk a házba, egyet zenéltünk, majd elindultunk a templom felé. A násznép bement a templomba, mi meg Jóska unszolására bementünk a kórus alá, hogy ott nézzük végig a szertartást. Ekkor már nem éreztem a legjobban magam, szédült a fejem. Ahol ültünk, volt két oszlop. Kérdeztem: „te, Jóska, hány oszlop van ott?” Mutatta, hogy kettő. Mondom: „akkor baj van, mert én négyet látok.” Megijedt, aztán gyorsan kimentünk, s a levegőn addig sétáltunk, hogy a szertartás végére jobban lettem. Akkor megtanultam, mennyit ihatom ahhoz, hogy jókedvem legyen, de ne részegedjem meg, és mindig olyan józanon tértem haza, ahogy elmentem.

– Minden hétvégén muzsikáltak?

– Úgy is volt, hogy elmentünk Esztelnekre esküvőre az egész zenekarral. Egyszer odajött egy ember azzal, hogy nála, Csomortánban másnap este eljegyzés lesz, és bár fogadott zenészeket, ha elmennénk, visszamondaná azt. Elmentünk, egyet szunnyadtunk, mielőtt kellett muzsikálni, de fiatalok voltunk, nem igazán törődtünk az alvással. Óriási mulatság kerekedett, három szoba telt meg vendéggel. Egyik is, másik is kérte a darabját, azt sem tudtam, melyiket húzzam. Úgy megrakták a vonómat pénzzel, hogy nem tudtam húzni! Az ajándékpénz több volt, mint amennyiért elszegődtünk! Kicsit fárasztó volt, két napig fájtak a karjaim, vállaim, addig húztam. Máskor is előfordult, hogy elmentem szombaton, és hétfő estére kerültem haza, addig muzsikáltunk. Nagyon szép volt, szerettem azokat az éveket. Aztán a `80-as években meghalt a másodprímás, majd a cimbalmos, és mind így tovább, a `90-es évek elejére egyedül maradtam. Azóta is gyakran előveszem a hangszert, és már több fiatalt is megtanítottam hegedülni, a mai napig el-eljárnak hozzám.

– A muzsikálás mellett mivel foglalkozott?

– Iparengedéllyel dolgoztam asztalosként hat évet itthon, majd bevonták azt, így a bútorgyárba kerültem Kézdivásárhelyre. Ott két évig dolgoztam, majd Incze László múzeumigazgató közbenjárására 1973-ban karbantartóként a céhtörténeti múzeumhoz kerültem. Nem volt egyszerű, hiszen a bútorgyárban Kiss Ernő mérnök ragaszkodott hozzám. Az egész országba gyártottunk bútorokat, többek között a bukaresti Nord-szállót is mi szereltük fel bútorzattal, amelyet szétszedve odaszállítottunk, majd ott összeraktuk. Végül csak elengedett, és 1990-es nyugdíjazásomig ott tevékenykedtem. Lejártam Sepsiszentgyörgyre is a múzeumba, az ottani asztalosnak segíteni, illetve Erős János restaurátornak. Visszatérve Kézdivásárhelyre, hozzáláttunk a régi tárgyak elrendezéséhez. Előkerültek régi, javításra szoruló szekrények, kelengyésládák.

Többek között behoztak egy fehérre lefestett saroktékát. Hozzáláttam az új festékréteg lepucolásához, amely alól előkerült az eredeti minta, és, mint kiderült, a bútordarab 1799-ben készült. Lepucoltam, a hiányzó darabokat pótoltam, és megtaláltuk neki a megfelelő helyet a múzeumban, ahol a mai napig áll, ahogy az általam kijavított, újrafestett kelengyésládák is. A népviseleti gyűjtemény babái számára is én készítettem állványzatot, amelyre vékony drótderékövvel rögzítettem az egyes darabokat, de a kovácsműhelyt is én szereltem fel. Nagyon szerettem ezt a munkát, sok értékes embert ismertem meg, többek között Incze László intézményvezetőt, a Kosztándi-házaspárt. Mondhatni, az egész város ismert, rengeteg képkeretet készítettem, illetve restauráltam. Itthon is voltak kuncsaftjaim, kerékpárral ingáztam, munka után hazajöttem, itt éjfélig dolgoztam, aztán hajnalban vissza munkába. Nagyon szerettem, és később is szívesen segítettem, amikor Incze tanár úrnak szüksége volt rám.

Hozzászólások