Karnyújtásnyira a háromszéki vadak és madarak – beszélgetés Timár Zoltán természetfotóssal

Türelemre és tiszteletre nevel, és ezt is kívánja meg tőlünk a természet – vallja a sepsiszentgyörgyi fiatal, aki számos állatot kapott már lencsevégre, igazi szenvedélye azonban madárfotózás. Timár Zoltán ritka pillanatokat örökít meg, természetfotói egyre nagyobb figyelmet érdemelnek ki nemzetközi szinten is.

– Sokan töltenek szívesen időt a természetben, de csak kevesen vannak, akik ennyire otthonosan mozognak benne. Hogyan alakult ki ez a szoros kapcsolat?

– Gyermekkoromban sokat jártunk a szüleimmel kirándulni, minden hétvégén kimozdultunk. Az iskolával rengeteget túráztunk. A biológiatanárom, Rabocskai Laci bácsi is sokat tanított. Emlékszem, elvitt egy kiállításra, ahol egzotikus állatokat – hüllőket, pókokat – láttunk, ez például meghatározó élmény volt. Aztán hosszú időre kimaradt az életemből a természet, az elmúlt másfél évben találtam újra vissza hozzá. Most már úgy érzem, megtaláltam a helyem, ez az enyém, és nem akarok többé kiszakadni belőle.

– Hogyan kapcsolódott ehhez hozzá a fotózás?

– Édesapámnak és keresztapámnak is voltak régi kamerái, mindig ők örökítették meg a családi eseményeket. Már akkor menőnek tartottam a fotózást. Az első DSLR kamerámat 2021-ben vásároltam meg, akkor még nem volt különösebb célom: fotóztam autót, embert, épületet, mindenfélét. Ezután kezdtem el komolyabban venni, és nagyjából egy évvel ezelőtt kerültem közel a természetfotózáshoz. Egy nap lementem az Olt partjára, és ahogy sétáltam, felfigyeltem a tőkésrécékre, nagyon megtetszettek. Ott kezdtem fotózni, persze először kis optikával. Aztán fokozatosan léptem előrébb: lett nagyobb gép, nagyobb optika és most itt tartok.

– Mindenféle állatot megörökítettél már: vadakat, hüllőket, rovarokat, és főként madarakat. Honnan fakad ez a szenvedély?

– Madarakkal kezdtem, így csöppentem bele a természetfotózás világába. Úgy gondolom, hogy nagy érdekes, kreatív állatok. A szabadságuk vonz: oda repülnek, ahová csak akarnak, akkor, amikor akarnak. Az ember fel sem foghatja, milyen érzés lehet. Csodálatra méltó a belső navigációs rendszerük is, gondoljunk bele: elvonulnak Afrikába, majd onnan visszarepülnek, és megtalálják ugyanazt a fészket, amit tavaly otthagytak. Egyébként a személyes kedvenceim a baglyok, szeretnék minden hazai bagolyfélét megörökíteni. Eddig három különbözőt sikerült. Nehéz őket fotózni, azért is, mert szeretném a természetes közegükben lencsevégre kapni.

– A természethez való szoros kapcsolódás a személyiségedre is hatott?

– Igen, nagyon. Korábban türelmetlen, szeszélyes voltam. A természet türelemre és tiszteletre tanított. Itt, ha nincs türelmed, és nem tiszteled, ami körülvesz, akkor szó szerint megesz. Megtanultam, hogy a csend sokszor mindennél többet ér.

– Főállásban technikusként dolgozol, a fotózást – legalábbis egyelőre – hobbiként űzöd. Hogy tanultál, kik inspiráltak?

– A fotózást autodidakta módon tanultam, de sok olyan ember van, aki alakította a szemléletemet. Steve Irwin ausztrál természettudósra gyerekkoromban felnéztem, sokat láttam őt a képernyőn. David Attenborough intellektusa, a természethez való viszonyulása nagyon megfogott. Rajta kívül Morten Hilmer dán fotós inspirál. Ő minimalista, nagyon egyszerű, természetközeli életet él. Nem háborgatja az állatokat, képes hónapokat kint ülni, hogy megörökítse őket. A közvetlen környezetemben pedig a Mohos Fotóklub tagjai voltak azok, akiktől elleshettem, hogyan lehet jobb egy fotó.

– Hogyan készülsz egy fotózásra? Spontán vagy tervezetten?

– Változó. Van, hogy hónapokig tervezek, minden nap kimegyek egy adott helyszínre, de nem mindig jön össze a fotó. Viszont van olyan, hogy egy rossz nap után kimegyek, nyugalmat keresek a természetben, és ilyenkor jönnek a „nagy fogások”. Például éppen mezei úton mentem az autómmal, és egyszer csak előttem állt egy őzbak, tökéletes pózban, gyönyörű aganccsal. Ezeket próbálom megörökíteni, megmutatni az embereknek, hogy részesei lehetnek az ilyen pillanatoknak, csak ki kell menni, tisztelni kell a természetet, és megmutatja az igazi valóját.

– Hol készülnek a fotóid?

– Idén voltam a Duna Deltában, onnan is lett pár jó fotó. A legtöbb képem viszont Háromszéken készült, olyan helyeken, amelyeket bárki könnyedén megközelíthet. A gond az, hogy sok helyen már mezőgazdasági tevékenység folyik, vagy legeltetnek, és ezzel együtt járnak a pásztorkutyák is. Többször is alakult ki veszélyes helyzet.

-– Mi volt a leghosszabb projekted?

– Legtöbb 3-4 hétig tartott, tavaly ilyenkor. Egy közeli tónál gyakran jártak szürke gémek és kócsagok. Megfigyeltem, hogy melyik órában jönnek, hova szállnak be. Ugyanarról a témáról akartam több fotót készíteni, más-más fényben, ködben, aranyórában. A kedvencem az aranyórás, ez meg is jelent a magyarországi National Geographic magazinjában. Ez volt az első nagyobb sikerem, önbizalmat és motivációt adott, hogy folytassam.

– Überelted azóta ezt a kezdeti sikert?

– Továbbra is az a kedvenc képem, de mondhatom, hogy sikerült jobb képeket is készíteni, mert azóta tudatosabban fotózok, jobban figyelek a fényekre, a szögekre. Hozzátesz, hogy azóta fejlesztettem a kamerámat, így sokkal könnyebb jó képet csinálni, de ott kell lenni, mégis meg kell nyomni azt a gombot. Amikor 4-5 órát ott ülsz egy álca alatt, fekszel egy helyben, de benne van a pakliban, nekem megéri. Az utómunkával is sok időt töltök, 2-3 ezer képből kell válogatni.

– Azóta pályázatokra is beneveztél és a NatGeo oldalán is egyre többször tűnnek fel a munkáid. Milyen eredményeket értél el?

– Több pályázaton is részt vettem már. Volt egy romániai, amiből végül kiállítás is született Bukarestben, Pitești-en, és Brassóban. Aztán jött egy nemzetközi megmérettetés, ott bekerültem az első tízbe a képemmel, amelyiken egy csóka éppen egy ropis zacskót emelt ki a kukából. A Nemzetközi Magyar Fotószalon 2025-ös fotópályázatára is küldtem be képeket, nemrég kaptam meg a visszajelzést, hogy hármat közülük beválogattak a végső megmérettetésbe. A NatGeonak gyakran küldtem fotókat, és nem mondhatom, hogy bármilyen fotót elfogadnak, tehát nagyon igényesek. Ezért is megtisztelő, hogy több fotómat is elfogadták, beválogatták a Nap képének, Hónap képének.

– Melyek azok az állatok, madarak, amelyeket még nem sikerült lencsevégre kapni, de nagy álmod, hogy sikerüljön?

– Szeretnék lefotózni egy hiúzt. Vaddisznót is, de mivel azok kifejezetten agresszívak, nem lesz könnyű. És persze minél több baglyot. 

Címlapfotó: Timár Zoltán