„Elég volt egyszeri kalandnak”

Nagyenyedről indult 2019. szeptember 1-én, Kőrösi Csoma Sándor egykori útvonalát követte, és 2020. március 15-én ült repülőgépre, hogy hazatérjen Indiából. De mi motivál egy újságírót arra, hogy belevágjon egy ilyen hosszú útba? Pengő Zoltánnal beszélgettünk kalandjáról, nehézségekről, élményekről.

– Kőrösi Csoma Sándor nyomdokain haladva tartott Indiába. Mi jelentette a napi rutint?

– Mindig magamtól ébredtem, sosem telefonos ébresztőre. Megreggeliztem, aztán útra keltem, általában 8 óra körül. Két és fél–három órán át általában megállás nélkül haladtam, utána rövid pihenőket, illetve egy félórás ebédszünetet tartottam. Napi 8–9 órát gyalogoltam, kizárólag napvilág. Rendszeres időközönként beiktattam egy-egy pihenőnapot, néha kettőt is.

– Ha összeszámolnánk, hány lépést, kilométert, illetve napot foglal ez magában?

– 2019. szeptember 1-én indultam el Enyedről, és 2020. március 15-én ültem repülőre Delhiben. 197 napig voltam úton, ám ennél lényegesen kevesebbet, körülbelül 170 napot töltöttem gyaloglással. A fennmaradó időt a pihenőnapok teszik ki, két alkalommal betegeskedtem egy-egy hetet, pár nap pedig utazással telt el, Delhiből ugyanis vonattal mentem Dardzsilingbe, és vissza. Összesen 5,1 millió lépést, 6062 kilométert tettem meg.

– Mi okozta a legnagyobb nehézséget az út során?

– Lelkileg nehezebb volt, mint fizikailag. Voltak időszakok, amikor nyomasztónak, fenyegetőnek találtam a légkört, például Iránban, azt követően, hogy az amerikaiak likvidálták Szulejmáni tábornokot, Indiában pedig, az út vége felé erőteljes pszichés fáradtságot tapasztaltam. Telítődtem, úgy éreztem, szeretnék már mielőbb otthon lenni. Emellett december végén volt egy rövid időszak, amikor fizikailag voltam kimerült, azonban pár napos pihenőt követően ez elmúlt.

– De valójában mi motivál egy újságírót arra, hogy elinduljon egy ilyen hosszú útra? Mikor fordult meg először a fejében, hogy megteszi ezt az utat?

– Kedvet éreztem hozzá. Érdekesebb, mint napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra bemenni egy irodába, leülni a számítógép elé, és valami rutinmunkát végezni, főleg ha az ember ezt csak pénzkeresés céljából teszi, nincs egyéb, mélyebb motivációja. Egyébként az utóbbi tíz évben főállásban nem újságíró voltam, hanem egy piackutató cég igazgatója.

– Mi volt a legszebb élménye az út során?

– Sok nagyszerű élményben volt részem, nem tudok egyet kiemelni. Már az fantasztikus élmény, hogy ha nem is éppen úgy, ahogy elterveztem, de végig tudtam csinálni. Embereket ismertem meg, barátságokat kötöttem. Az egyik legnagyszerűbb élmény a nagyenyedi indulás volt a Református Kollégiumtól, ahonnan egykor Kőrösi is útra kelt.

– Több helyen is megpihent. Hol fogadták a legszívélyesebben?

– Mindenhol szívélyes fogadtatásban volt részem, általában teljesen idegen emberek részéről. A legjobban Törökországban éreztem magam, de a bulgárok, az irániak és az indiaiak is barátságosak voltak. A helyiek anélkül hívtak meg teázni, adtak ennem, szállásoltak el, ápoltak és láttak el mindennel, amikor beteg voltam, hogy kértem volna. Többen mondták, visszavárunk, tekintsd úgy, mintha itt volna a második otthonod.

– Megtenne még egyszer egy ilyen hosszú és fárasztó utat?

– Nem, soha többé nem fogok ehhez hasonlóra vállalkozni. Ez egy egyszeri kaland volt. Egy pillanatig sem bántam meg, de nem is vágyom több ilyen élményre.