Valóra vált álom

A szakmákat bemutató sorozatunkban Kovács-Bíró Blanka újságíró, a Krónika napilap és a Székelyhon hírportál háromszéki tudósítója, a Sláger rádió szerkesztője mesél arról, milyen körülmények játszottak közre abban, hogy ezt a hivatást választotta.

– Amikor bedarál, nyomaszt a rutin, szigorúan rászólok magamra: „épp egyik álmodat éled, újságot írsz, örvendezz neki!”Azért egyik álmot, mert én nem vagyok az a szerencsés, aki már a rugdalózóban eldönti, mi lesz, ha felnő, majd vagy az lesz, vagy nem. Egy ideig eléggé opportunista módon párttitkár szerettem volna lenni az óvó nénik és a családom nagy megrökönyödésére. Aztán hamar kiütközött a rendszerellenességem, migrénre hivatkozva utasítottam el, hogy verset mondjak a regnáló párttitkár születésnapján. Akkor döntöttem el, hogy takarítónő leszek, őket nem zargatja senki, naphosszat a partvis nyelére támaszkodva viháncolnak. Az iskolában már biztos voltam benne, hogy magyartanár leszek, éppen abban az általános iskolában, és azért kapom majd a fizetést, hogy olvassak. Erre kilencedik osztályba beiratkoztam nővérképzőbe, hogy ha mégsem jutok be az egyetemre, ne a gyár szirénája ébresszen minden reggel – mesélte mosolyogva Kovács-Bíró Blanka.

Hét évig volt „kedvesnővér” elmegyógyintézetben, s mint fogalmazott, ez „életre szóló lecke volt” számára. Aztán tudomására jutott, hogy bemondókat keresnek a Duna Televízióhoz. Jelentkezett, beválogatták, és megváltozott az élete, új út nyílt meg előtte.  

– Indult helyi televízió, majd helyi rádió, és a Duna TV-s gyors képzéssel azt hittem, én mindenhez értek. Hát nem. Kellett a sajtókollégium, a sok év tapasztalat, és közben folyton arra vágytam, hogy napilapnál dolgozhassak. Ha reggel kinyitom az újságot, az én nevem is szerepeljen benne – magyarázta.

Álma valóra vált, amikor Csinta Samu, a Krónika akkori főszerkesztője munkát ajánlott neki.

– Azt hittem, valami huszadrangú amerikai filmbe csöppentem, ahol az a csavar, hogy a szereplő álmai teljesülnek. Aztán Samu még bízott is bennem, éveken át biztatott, terelgetett, tanított. Így maradtam rádiós, és lettem napilapos újságíró. És tádám: azért fizetnek, mert írok, olvasok és beszélek. Persze én azt hittem, és néha még ma is remélem, hogy a munkám abból áll, érdekes emberekkel beszélgetek, jobbnál jobb rendezvényekre járok, tényfeltárok, leleplezek, valamit változtatok. Ehhez képest a két és fél munkahelyem között lavírozok, híreket gyártok, témákat keresek, és lapzártáig az idővel versenyfutásban „lyukra”, tehát meghatározott méretre írom az anyagokat. Néha elkap a „többre vágyom”, „többre lennék talán képes” érzése, igent mondok egy érdekes felkérésre, majd visszamondom, mert nincs rá időm és energiám. Összegezve, még mindig ez a legjobb, amit munkának nevezek, pedig sok mindent kipróbáltam. Igen, voltam pincér is. Másrészt lehetne sokkal jobb is, ráérősen két-három napot dolgozva egy-egy anyagon, hogy végül jó érzéssel írjam alá, és másnap drukkolva lessem a visszajelzéseket – tette hozzá.

Arra a kérdésre, hogy ha most lenne tinédzser, milyen szakmát választana, mosolyogva válaszolt.

– Ha újrakezdhetném, újra újságíró lennék, vagy antropológus, egy hátizsákkal járnám a világot, és rejtett összefüggések után kutatnék.