Mi leszek, ha nagy leszek?

A szakmákat bemutató sorozatunkban Bedőházi Emese, a sepsiszentgyörgyi Hófehérke Napközi Otthon óvónője mesél arról, hogy milyen körülmények játszódtak közre abban, hogy ezt a hivatást választotta.

– Kicsi korom óta óvónéni akartam lenni. Édesanyám szerint alig beszéltem, de a babáimmal már óvónénist játszódtam, aztán délutánonként hol a testvéreimmel és drága szüleimmel folytattam kedvenc játékomat, hol pedig a tömbházban lakó pajtásaimmal, akik teljes odaadással álltak rendelkezésemre. Tetszett ez a szerepjáték, egyre jobban azonosultam vele, és amikor óvodába kerültem, az óvó nénik személye, kedves mosolyuk, ölelésük és meleg szeretetük még jobban megerősítette bennem azt, hogy ha nagy leszek, óvó néni leszek. Érdekes, nem szerettem óvodába járni, minden reggel sírva maradtam el, talán azért, mert ott kellett aludni, de mindig megvigasztalt az óvó néni, akinek még most is érzem finom illatát, feltétel nélküli szeretetét, ahogy ölébe vesz, karjaival átölel, magához szorít és lelket önt belém – mesélte Bedőházi Emese.

A nyolcadik osztály elvégzése után felvételizett a székelyudvarhelyi tanítóképzőbe, s bár a túljelentkezés miatt nem jutott be, nem adta fel.

– Egy világ dőlt össze bennem, a felajánlott két líceum közül egy harmadik opciót választottam, és a 3-as számú Faipari Líceumban érettségiztem le 1990-ben. Nem azt a szakmát tanultam, amit szerettem volna, de hála az akkori lehetőségeknek, ősztől mégis sikerült abban a hivatásban elkezdenem munkámat, amire mindig is vágytam, helyettesítő óvónőként kezdtem dolgozni az árkosi óvodában. Szerencsésnek tartottam magam, lelkesen készültem minden napra, hogy a gyermekekkel töltött időszak ne csak számomra, hanem nekik is élmény legyen. Ezek a felejthetetlen pillanatok tudatosították bennem, hogy a világ legszebb hivatását választottam, azt csinálhatom, amit szeretek, annak ellenére, hogy sajnos nagyon sokszor kellett szembesülnöm azzal a kijelentéssel, hogy csak egy „helyettesítő óvónő vagyok”. Így igaz, csak az voltam, ennek ellenére a munkámat teljes szívemből és odaadással végeztem, a gyermekeket mindig tiszteltem, szerettem, s talán ezért sok pozitív visszajelzést kaptam tőlük, a szülőktől és akkoriban Sánta Marika kolléganőmtől is, akire ma is úgy nézek fel, mint a legjobb óvónénire és kollégára. Később a Gulliver Napközi Otthonban folytattam a munkámat – magyarázta.

Családja támogatásával 2003-ban elvégezte a kézdivásárhelyi Tanítóképző Főiskolát, letette a II. fokozati vizsgát, 2009-től címzetes óvónőként dolgozik.

– Semmit nem változtattak rajtam a kiállított iratok, ugyanolyan türelemmel és kitartással végeztem a munkámat, mint korábban. Szakmailag sokat köszönhetek és hálával tartozom Prezsmer Imola akkori szaktanfelügyelőnek, akit a mai napig példaképemnek tartok. Szakmám pozitív oldala, hogy minden nap boldog pillanatokat élhetek át a rám bízott gyermekekkel, akiktől sok energiát és szeretetet kapok. Nincs annál felemelőbb érzés, mint amikor egy óvodásom hozzám búj, és azt mondja: Emese, szeretlek! – mesélte elérzékenyülve.

A pedagógus számára fontos, hogy érzelmi biztonságot nyújtson a gyerekek számára, kölcsönösen tiszteljék egymást, szeretetteljes odafigyeléssel, megértéssel, empátiával nevelje és formálja őket.

– Arra törekszem, hogy olyan óvodás években legyen részük, ahol boldog gyermekként élik meg mindennapjaikat, hogy később életteli, kiegyensúlyozott felnőttekké válva, örömmel emlékezzenek, és előszeretettel meséljenek mindezekről gyermekeiknek. Hálás vagyok a fenn valónak és köszönöm a sorsnak, hogy óvónő lehetek. Ha ma kellene pályát választanom, szintén ezt a hivatást választanám – jelentette ki Bedőházi Emese.