Képzeletbeli növénynász

Őszi kikerics virított az ártéri kaszálón, ahol házi verebek fogadtak. Nyáron gyakran látom őket itt kint, a vízparton, sáskákra vadászni. Tavasszal a frissen pattant rügyeket csipegetik, viszont ilyenkor, ősszel lehet, hogy csak puszta kíváncsiságból jönnek ki.

Alig hagytam magam mögött a verebeket, egy széncinege szólalt meg, majd még egy valahol távolabb. Mindig megállok, mikor meghallom az ismerős hangot. Egymásnak mondhattak valamit, mert a következő pillanatban el is repültek.

A táj elcsendesedett, madárhang sehol, így újra a kikericsekbe kezdtem el gyönyörködni. Közelebbről is szemügyre vettem az ismerős növényt, és azon kaptam magam, hogy számos olyan őszi kaland jutott eszembe, amelynek a főszereplője az ősz hírnöke volt. Pár lépéssel arrébb szerelmes mezeizsálya-pár ölelkezett a napsütésben. Nem volt nehéz násznépnek nézni a körülöttük levő fehér mécsvirágot, a hólyagos habszegfût, a közönséges cickafarkot, a vadmurkot, a tejoltó galajt, a mezei gólyaorrt, a réti imolát, a hagymás boglárkát, azt, hogy távolról magasra növő sárga kalapos csicsókák figyelték a pompába öltözött társaságot.

„Kár-kár” szólalt meg egy varjú. Hogy mit bánt, nem tudom. Lehet, a gondolatomba látott, és felismerte, hogy fekete öltözetben nem ülhet az ünneplő társaság közé. Majd lusta szárnycsapásokkal távolodott abba az irányba, ahol nyáron minden alkalommal hallottam egy fácánkakas dürgését. Azóta sem tudom, hogy egy vad példány jelent-e meg, vagy tenyészetből megszökött példány kakatolt.

Ugyancsak itt, az ártéren, a magasra növő fû között szólalt meg késő tavasszal reszelős hangján a harismadár. Minden évben kimegyek egy olyan helyre, ahol tudom, hogy harishangot hallhatok, és izgalommal várom, hogy felcsendüljön a „ krex–krex” névadó hang. Fotót készíteni a rejtőzködő madárról mindeddig csak egyszer sikerült. Ám meg vagyok elégedve azzal a ténnyel, hogy minden évben hallhatom a hangját ennek a sérülékeny madárnak, mert jelzi, hogy megérkezett a nagy útról, újra itthon van, ami reményt ad a faj fennmaradására.

Kép és szöveg: Kelemen László