Hogyan vakációztak a mai felnőttek?

A nyár a mindenkori diák számára a korlátlan szabadságot jelentette és jelenti, amikor nem kell az idő szorításában élni, amikor lehet hajnalig olvasni, táborozni, játszani. A felnőttek is nosztalgiával gondolnak vissza a nyári szünidőre. Kelemen Éva, a kézdivásárhelyi Molnár Józsiás Általános Iskola tanítónője a 80-as, 90-es évekre tehető gyerekkoráról, a falusi vakációkról mesélt.

Számomra a vakáció az utolsó tanítási napon kezdődött, amikor délben felültünk a „zöld” buszra, és a vakáció utolsó napjáig tartott szerető nagyszüleimnél falun. Nem hétvégi házban, hanem falusi gazdaságban. Természetes volt számunkra a munka, a reggeli felkelés. Drága Tatakám mindig azt mondta: „Kelj fel, öltözz fel, reggelizz, s ha nincs semmi dolog, feküdj le!” Dolog az mindig akadt a ház körül, és mi szívesen el is végeztük: füvet szedtünk az állatoknak, kihajtottuk és őriztük a réten a libákat, takartunk, gyomláltunk, segítettünk a háztáji munkákban, mindezt felelősségtudattal, jókedvvel. Olyan rutinnal, mint ahogy a mai gyerekek kütyüznek órákon át.

Már gyerekkorunkból a munka az életünk részévé vált. Tudtuk, hogy csak munkával lehet érvényesülni, főzni kell, ha enni akarunk, tenni kell azért, hogy legyen. Ezen vakációknak köszönhetően sikerült elsajátítani a gasztronómia és a cukrászat rejtelmeit drága Mamakámtól, aki minden napra 3 fogásos ebédet készített, és a reggeli és vacsora is „villás” volt. Más jellegű nyaralásban is volt részünk, ugyanis a nagyszülők elvittek Félix-fürdőre és kétévente elhagyhattuk az országot.

Emlékszem a 80-as években az első magyar mozira: Budapesten az Uránia filmszínházban a Dzsungel könyvét néztük meg. De elevenen él bennem, milyen hatalmas volt a Duna hajózás közben, vagy milyen impozáns a Halászbástya. Még ma is őrzöm a berlini makett vasúti múzeumból hozott diapozitíveket és a Monchhichi-lázban vásárolt különböző méretű majmocskákat, valamint a múzeumokból vásárolt képeslapokat.

Anyukám gondoskodott, hogy a tengerparti élményekből se maradjunk ki, így évente elutaztunk a Fekete-tengerhez baráti társaságokkal. Ma már zavarna, de akkor nagyon izgalmas volt, hogy mindent a parton árultak idegenek, nagy szoknyák alól vagy hatalmas cekkerekből. Nem válogattunk abban az időben, nem követelőztünk, nem voltak allűrök. Örültünk, ha valahova mentünk, mehettünk, és mindig pontosan az volt a jó, ahol éppen voltunk, élvezve az ottlét minden pillanatát.

Az akkori táborban való részvételemet, most táborszervezőként teljesen másként értékelem. Román vidékre küldtek táborozni a nyelv jobb elsajátítása érdekében, amit mai szemmel nézve nem is értek. A táborokban nagyon sok résztvevő volt az ország különböző helyéről, és a programok közt csak az együttlét, a konyhai kisegítő munka (temérdek mennyiségű zöldségpucolás, takarítás, mosogatás) és a hazafias dalok tanulása szerepelt. Persze, mi, székelyföldiek mindig találtunk magunknak kikapcsolódást csínytevésekkel. Ma a gyerekek minden percét ki kell tölteni, és szervezetten halmozni az élményeket ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Akkoriban erről magunk gondoskodtunk.

1989 után már évente jártunk Magyarországra, sőt 1995-ben már a barátnőmmel kettesben mentünk Budapestre a Bonanza Banzáj-koncertre.

A 90-es évek legjobb nyaralásai mégis helyhez kötöttek: sátorozás a Szent Anna-tónál. Felköltöztünk hetekre barátokkal, sátorral a tó mellé, ahol lehetett tüzet rakni, énekelni, fürödni, gombászni. A szülők alkalmanként hoztak ennivalót, de volt arra is példa, hogy Kézdiről gyalog tettük meg az utat a tóig. Egy autó sem járt arrafelé. Emlékszem, olyan sötét volt, hogy az utat a fák koronái között látszó ég után követtük. Nem féltünk. Esténként dalolva szocializálódtunk a tábortüzek mellett.