A zászlóaljparancsnok nyughelyét nyilvántartásba vették

Schuth Tibor százados nyughelye, azaz Nagysajó bekerült a magyar hadisír-nyilvántartó adatbázisába. Mindemellett a kézdivásárhelyi m. kir. 24. határvadász-zászlóalj utolsó parancsnoka holttestének pontos elhantolási helye továbbra is ismeretlen.

A Schuth Tibor százados sírjának felkutatását célzó nagysajói utunk, mint megírtuk, csak részleges eredményt hozott, a téma további kutatást, kutakodást igényelne. Korabeli visszaemlékezések, valamint történészek adatai alapján csak azt sikerült megállapítani, hogy a kézdivásárhelyi m. kir. 24. határvadász-zászlóalj utolsó parancsnoka nagy valószínűséggel a Beszterce–Naszód megyei szórványtelepülésen nyugszik, de sírhelyét nem sikerült azonosítanunk.

Beszámolónkban azt is jeleztük, hogy a Hadtörténeti Intézet és Múzeum hadisír-nyilvántartójában Schuth Tiborra vonatkozólag semmiféle adatot nem találtunk, és hogy ennek okára e-mail-ben kérdeztünk rá. A válasz a napokban érkezett meg, és belőle kiderül, hogy jelzésünk eredményeként a százados nyughelye bekerült a hadisír-nyilvántartó adatbázisába.

Továbbá azt is megtudjuk, hogy Schuth Tibor 1913. november 13-án született Pécsett, édesanyját Michels Margitnak hívták. Az igazgatóság nyilvántartásában azonban „mindössze egy 1943-ban keletkezett, és jelentett sérülése kapcsán” szerepel, „amikor is jobb lábfejében keletkezett csontrepedés.” Hősi halálának időpontjáról és körülményeiről nem rendelkeznek információval.

Idézik a 2001-ben Budapesten kiadott, A Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia és a testvérintézeteinek összefoglaló története című munka II. kötetét, amelynek 498. oldalán ez olvasható: „A 24. határvadász-zászlóalj halogató harcokat folytatva Szászrégen környékére küzdötte át magát. A reménytelen helyzetben a zászlóalj oroszlánként harcolva dicsőült meg. Utolsó nagy fegyverténye az idespataki völgyben lezajlott hősi támadás volt, amit Schutt százados vezetett. Csapatai élén halt hősi halált.”

Mint közismert, az 1944. szeptember 18-ától október elejéig tartó, több mint két hetet felölelő harcok során a 24-esek olyan elszántságról és kitartásról tettek tanúbizonyságot, hogy a tisztikar mintegy 65-70 százaléka, a legénység nagy hányada elesett vagy megsebesült. Ebből kifolyólag – bár egyes elemeinek még sikerült visszavonulniuk, de – a zászlóalj önálló hadrendi elemként megszűnt létezni. Családja gyászjelentője szerint Schuth Tibor századost október 6-án érte halálos találat, pár nappal azt követően, hogy a szeptember 29-én légnyomás- és repeszsérülést szenvedő Pozsonyi alezredestől átvette a parancsnokságot.

A hadisír-gondozó Kovács Géza igazgató által jegyzet válaszában az adatbázis hiányos voltának okára is kitérnek. „A II. világháború idején a különböző mozgósított honvéd csapattestek rendszeres időközönként – általában havonta kétszer, a hónap első és második felére vonatkozóan – a bekövetkezett személyi veszteségekről írásbeli jelentést, úgynevezett névszerinti veszteségkimutatást készítettek. Azonban a veszteségi kimutatások közel sem teljesek: 1944 őszétől a Magyar Királyi Honvédség veszteségi nyilvántartó rendszere már csak igen akadozva működött, így a háború utolsó nyolc hónapjából számos veszteségi eset feldolgozatlan maradt.

Az „akadozva működést” jól szemlélteti, hogy miközben Magyarország esetében 830–950 ezres összveszteség mellett 340–360 ezer fős katonai veszteségről beszélnek a források a második világháború esetében, a hadisír-nyilvántartóban valamivel több, mint 241 ezer eset van feldolgozva. Például a kézdivásárhelyi egykori katonanevelde előtt felállított, az 1848–49-es szabadságharc, az első és a második világháború hősi áldozatainak emléket állító alkotáson, az 1941 és 1945 között elesetteknél 85 nevet találunk, ám ha a nyilvántartóban rákeresünk Kézdivásárhelyre, mint születési helyre, mindössze 18 nevet „dob ki”. Igaz, ha egyenként ráklikkelünk a csatolt kartotékokra, kiderül, nem is mindnyájan a céhes város szülöttjei! Viszont találunk olyan kézdivásárhelyieket – Bartók Benedek, Csavar István, Daczó Ferenc, Kovács Mihály, dr. Mike Antal, Mollner József, Szörnyű Mihály, Schormann György –, akiknek nevét nem írták fel az emlékműre. Ráadásul Bartók Benedek éppen 24-es határvadászoknál szolgált, Sósmezőnél halt meg 1942. január 23-án, 20 éves korában.

De ott a szülőfalum, Alsócsernáton példája is, hogy még egyet kiragadjunk a sok közül. Az ottani emlékművön, a második világháború áldozatainál kereken negyven hősi halottat találunk, miközben a hadisír-nyilvántartónál ötöt. Szóval van még bőven törleszteni valónk a háborúkban elveszett déd- és nagyszülők emlékének ápolása, a kegyelet kifejezésre juttatása terén. Elvégre – Farkas Árpád szavaival élve – „Apáink drága, hűlő arcán járunk…”

A Hadtörténeti Intézet és Múzeum adatbázisának másik pótolni fölöttébb szükséges hiányossága a hősi emlékművek számbavételénél mutatkozik meg. Az ilyet magáénak tudó székelyföldi települések közül csak Alsóboldogfalva, Atyha, Barót, a Bekecs-tető, Borszék, Csíkkozmás, Csíkszentmárton, Csíkszentmiklós, Ége, Énlaka, Farkaslaka, Firtosváralja, Gyergyóalfalu, Gyergyócsomafalva, Gyergyóditró, Gyergyóremete, Gyergyószentmiklós, Kénos, Kézdivásárhely, Köpec, Madéfalva, Marosvásárhely, Oroszhegy, Recsenyéd, Réty, Sepsiszentgyörgy, Siklód, Sósmező, Székelydálya, Székelypálfalva, Székelyudvarhely, Szépvíz, Újszékely és az Úz völgye van feltüntetve, holott minden valamirevaló község állított emlékjelt a hazáért életüket áldozó katonáinak.

Fotó: Kocsis Károly