Nemere – arra is tehetünk egy jó kis túrát

Számos hegyet ajánlhatnánk kirándulási célpontként, hiszen Székelyföld bővelkedik felhőket botlasztó magaslatokban. Most a Nagy-Nemerére esett a választásunk, amelynek titka megfejtéséhez csak akkor kerülhetünk közelebb, ha körbenézünk a csúcsáról.

Bizony, már önmagában a neve is megfejthetetlennek tűnő rejtély! Mert a szakma magát hivatalosnak tekintő része „nyughatatlan” jelentésű szláv jövevénynek tartja ugyan, de mi, székelyek jól tudjuk, hogy Hunor és Magor apját, Nimródot a nép ajkán Nemerének nevezték, és ha ezen nyomon indulunk el, legalább négyezer évet bandukolhatunk vissza az időben.

Az orosz pusztákon erőre kapó Crivăț is itt, a Kis-Nemre (1627 m) és a Mikes-csúcs (1559) közötti Szélkapun át tör be a Felső-háromszéki medencébe, és még az én gyerekkoromban is napokon át képes volt dideregtetni az embereket, ha egyszer felkelt. „Legátalkodottabb azonban a Nemere szele, melly főleg a tavaszi napéjegyenkor Moldvából Háromszékbe olly gonoszul ront bé, hogy rakott szekereket feldönt, fákat tőből kifacsar, épületeket elbont, állatokat, embereket földre sújt, avagy télben hóba temet, megfagylal” – olvasható egy 1848. évi kiadványban. Mostanság mintha lankadt volna az ereje, de a régebbi híradások szerint nem egyszer okozott halálba torkolló tragédiát. Ha pedig megúszták, a „Hideg a Nemere szele, forró a rózsám kebele” kezdetű népdalt énekelték.

 „Ezen 1782-dik esztendő az híres Nemere-szelének (Nemere nevű havasról neveztetett Nap-Keleti szélnek) szörnyű fuvallásával köszönt bé, melly is ennek első napján olly kegyetlen hófuvataggal ordíta, hogy Kézdi-Vásárhely tájékain öt személyeket… ölt meg, mert reggel és dél feléig csendes tiszta idő lévén, semmi félelem nem tartóztatta meg az útra indulni igyekezőket. A következett éjtszakán egészen feltisztulván az idő, oly sanyarító hideggel virradott fel a második nap, hogy az némelly utasoknak füleiket, másoknak kezeiket, lábaikat és egyéb tagjaikat tsípte meg Három-Széknek tér tartománnyán; melyről az említett szél az havat tsaknem mind elseprette vala, s az Őszi Vetéseket a takaródzótól megfosztva tartá mái, ú. m. 7 dik napig.”

Magyar Hírmondó (1782)

A Keleti-Kárpátok vonulatának mintegy 35 km hosszan részét képező hegység a Bóbics és az Úz völgye között húzódik, ám a rajta vezető, piros sáv által jelezett főgerinc-ösvény délről észak felé tartva a Marha feje (1431) előtt nyugatra kanyarodik, a Gombás-bérc irányába, így onnantól már a piros pontot, illetve a Nagy-Sándortól (1640) a Szaláncfürdő (Slănic Moldova) felől „érkező” kék sávot követve juthatunk el a két névadó csúcsig, előbb a Kis- (1627), majd a mostani kirándulásunk célpontjáig, a Nagy-Nemeréig (1649).

A főgerincen gyalogolva

Addig, legalábbis ha a Bereck fölötti Mogyorós-tetőről (937) indulunk, egy ideig Mátyás király nyomdokain is haladhatunk, aki 1467-es moldvai hadjáratakor valahol itt, a Király útján kerülte meg a Stefan cel Mare vajda emberei által eltorlaszolt, bevágott Ojtozi-szorost. De a Meggyesorr tetején (988), a Majláth-ponkon (1046) és a Bakó-tetőn (1204) áthaladva érintjük az ikonikus Gyepárt (1303) is, ahol a Trianon-emlékkeresztet, de főleg az öt évvel ezelőtt felállított, 12 méter magas zászlótartót előszeretettel rongálják a kelet felől érkező „turisták”.

Utunk begyepesedett lövészárkok, ütegállások mentén vezet, hiszen itt mindkét világégéskor heves harcok folytak. A gerincen kanyargózik át a Sózók ösvénye is, ahol egykor vakmerő székelyek csempészték a moldvai sót, miután nálunk a bécsi udvar állami monopóliummá tette az értékes ásványi anyaggal való gazdálkodást, és ötszörösére emelte az árát. Volt, akit elkaptak a fináncok, egy Balog Józsi nevűt Kézdiszentkereszten lövetett főbe az osztrák katonai parancsnokság. A csempészekre vadászó határőrzők fészkéül szolgálhatott az Orbán Balázs által is említett, Hajdúk vára nevű építmény, amelynek nyomai még kivehetők a Bécsi (Bácsi)-bérc (1250) és a Gyepár közötti részen, és ahová a népi képzelőerő szerint alagúton jártak ki-be az emberek.

Innen, ha a Sózók ösvényén teszünk egy kis kitérőt a Kis-Havas (1269), azaz kelet felé, a 2005-ben, 75 éves korában elhunyt juhász, Lukács Szilveszter síremlékébe botlunk, aki „itt őrizte nyáját, és nem idegenbe kereste a boldogságát.” Nem volt híres ember, de sírfeliratának üzenete annál többet mondó… Még egy kuriózum: az első világháború idején a Kis-Havasra sodronnyal juttatták ki az utánpótlást Sósmezőről!

Aztán a Nagy-Vápa-tetőn (1328) és a Csengő-ponkon (1398) át lehet folytatni az utat a Nagy-Sándor felé, és itt nem a történelemkönyvekből ismert makedón királyra kell itt gondolni, hanem egy Sándor nevű székely gazdára, aki havasokat birtokolt. Igen, többet is, mert kissé északabbra a Kis-Sándor-tető (1579) következik. És egy percig se feledkezzünk meg arról, hogy tőlünk jobbra, vagyis Moldva irányába még mindig az „ezeréves” Magyarország rengetegjei őrzik a múltat, miután az egykori országhatár jóval keletebbre, a Szalánc-, illetve a Halász-pataknál húzódott, és onnan folytatódott Sósmezőig. Kézdivásárhelynek ma is vannak itt erdői a Kecskés és Zsíros nevű részen – ezek egyes román térképeken Cheșcheș és Jiroș néven szerepelnek, kénytelen-kelletlen elismerve az első névadók kilétét.

Az „ezeréves” határt követve

Mindezt azok kedvéért említettük meg, akik gyalogszerrel szeretnék végig járni a Nemere fő gerincösvényét, és nem közömbösek a hely szelleme iránt. Mi viszont az idő rövidségére való tekintettel ezúttal terepjáróval vettük célba a Nagy-Nemerét, a Felső-Lemhényt az Úz völgyével a Veresvízen át összekötő erdei útról a Lóbérc pusztája után, a Cigányka-pataknál jobbra fordulva. Ez utóbbi mentén haladt az 1880-as évek végén megállapított és oszlopokkal, halmokkal kijelölt, egykori magyar-román határ is (https://szekelyhon.ro/aktualis/haromszek/baj-havas-barangolas-a-barcasag-szomszedsagaban), amit, ha tovább követnénk, egyenesen a Kis-Nemere nyergébe (1437) jutnánk ki, ahol a 91-es és 92-es számú határoszlopok álltak (a 90-es, a Cigányka torkolatánál mára szintén eltűnt, onnan az egykori határ a Veresvíz-patak mentén húzódott az Úz folyóig). Ettől délre magaslik Kis- vagy Magyar-Nemere, ám terepjáróval csak a patak forrása közelében északkelet felé kikaptató ösvényen lehet haladni – így jutunk el Nagy- vagy Román-Nemerére. A meredek kapaszkodó egy esztena mellett vezet el, amelynek tulajdonosából kikívánkozik kék-sárga-piros zászlóval jelölni, milyen földön járunk.

Ide – ösvények, fakitermelő utak hiányában – Orbán Balázs nem tudott kimászni, ma azonban a csúcs környéke gyephavas képét ölti magára. Letarolták. A tetején is román zászló lobog, no meg egy ortodox fémkereszt rondít bele a tájba, kelet felé néhány magasra nőtt fenyő vonzza magára a fényképezőgép fókuszát. A kilátás ettől függetlenül fenséges, de ennek tolmácsolását inkább a fotókra bízzuk. A sűrű áfonyáson át még tettünk egy rövid sétát a Nagy-Farok (1498) irányába, hogy a távoli Úz-völgyi víztározóra is vethessünk egy pillantást, egyben emlékezvén arra, hogy a 17. század közepéig azok a hegyek is Székelyföld részét képezték. A moldvai vajdák, kihasználva zűrzavaros erdélyi állapotokat, „spontán foglalással” fokozatosan jó pár havasra tették rá a kezüket, ezek egy részét „revindikálta” aztán II. József, a kalapos király.

Hazafele elvileg a Nagy-Sándor felé is vehettük volna az irányt, de ott egy szakasz nem biztonságos, ezúttal nem vállaltuk be. A monotonitást megtörve a Lóbérctől immáron a Lassú-ág mentén folytattuk az utat, és így az Esztelnek feletti Csángótelepen kötöttünk ki. A lemenő nap sugarai már alig szűrődtek át az erdő sűrűjén, amikor a Közbércen megkezdtük a leereszkedést, ezért önelégülten állapíthattuk meg: helyes döntés volt gombászással nem eltölteni az eleve szűkre szabott időt. Majd legközelebb.