Felhívás!

„Odabent valahol mindenki egy kisgyerek”

„Odabent valahol mindenki egy kisgyerek” Kultúra

Kozma Attilát legtöbben az Open Stage zenekar Aranka, szeretlek! című videójából ismerik, holott ő valójában a Csíki Játékszín színpadán bemutatott jelentős szerepekben teljesedett ki. Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület idei Kovács György-díjas színművészével többek között a szakma kihívásairól, írásról, gyereknevelésről beszélgettünk.

– Sokan az Aranka, szeretlek! című, kultikus YouTube-videó miatt ismerik, holott a Csíki Játékszín színpadán is jelentős szerepekhez jutott az évek során. Néhány évvel ezelőtt majdnem itt hagyta szülőföldjét, és Magyarországra költözött, de Norvégia is a tervei között szerepelt. Mi az oka, hogy ezek a tervek végül nem valósultak meg?

– Igen, voltak efféle ötleteim, amelyekért talán nem tettem eleget, hogy meg is valósuljanak. Norvégiában voltunk pár napig, én pedig feltettem a kérdést, miként lehetne ottmaradni, munkát szerezni. Ami visszatartott, hogy meg kellet volna tanulnom a norvég nyelvet, meg persze az a rengeteg pénz, amiből el lehet kezdeni az ottani életet. Úgy képzeltem, amikor megtanulom majd a nyelvet, visszatérek. Ebből nem lett semmi, itthon is volt munkám rendszeresen, nem igazán szenvedtem hiányt semmiben.

Tulajdonképpen csak egy káprázat volt, pillanatnyi elcsábulás, de azért remélem, visszatérhetek oda turistaként. Könnyű erről ábrándozni, míg mások fizetnek neked a kocsmában, nem kell megvenned semmit, csupán vendég vagy. Sokaknak nem jött össze, az álomból csupán, tetemes adósság maradt. Beszéltem embe-rekkel, akik alig várják, hogy hazajöjjenek, mert kínozza őket a honvágy, nincsenek kapcsolataik idegen földön. Nekem honvágyam nemigen volt, persze ezt nem tudhatom, mert sohasem voltam évekig távol. Másrészt meg magányos fajta vagyok, eddig sem éreztem szükségét egy „lelki-barátnak”. Magyarország pedig akkor lett opció, amikor kaptam a soproni színházban egy szerepet.

Komoly reményeket fűztem a dologhoz, de végül nem hívtak vissza. Jó kérdés, hogy miért. Alig telt el egy év, megszületett az első gyerekünk, és elszállt minden ilyen vágyam. A fiam teremtett otthont nekem abban a városban, amelyben most is élünk. A két lányom pedig, úgy néz ki, hosszú távra megerősítette ezt bennem.

– De még lehet szó arról, hogy elköltözik?

– Soha ne mond, hogy soha. De akkor már a családdal együtt. Remélem, az első faluig meg sem állunk.

– Egy ideje az Előretolt Helyőrség irodalmi folyóiratban olvashatjuk műveit. Mióta ír? És miért kezd el egy színész írni, méghozzá tárcákat?

– Az utóbbi öt évben kezdtem bele, találkoztam emberekkel, akik segítettek ebben, javították, felügyelték az írásaimat. Muszka Sándor rengeteget támogatott, Sántha Attila, aztán Orbán János Dénes tette fel nekem a kérdést, hogy akad-e egy könyvre való anyag? Hát nekiláttam, és az Előretolt Helyőrség kiadásában jelent meg. Csillag István pedig olyat illusztrációkat készített az írásaimhoz, hogy még ma sem hiszem el. Megrajzolta azt, amit én leírni nem tudtam, valami furcsa dimenzióba emelve az egészet.

Nagyon hálás vagyok nekik, nélkülük ez is a norvégiai vendégmunkás karrierem sorsára jutott volna. Hogy miért? Mert foglalkoztat maga az írás adta gondolati utazás, mit találok magamban, hova visz egy puszta kérdés, gondolat. Milyen kölcsönhatásba léphet a természetfeletti ezzel a mi megvezetett és önámításba csökött világunkkal? Na, ilyenek. Muszka Sándor foglalta legjobban össze az írásaim lényegét: „Ezeken lehet nevetni, de nem röhögni való.” A könyvem címe: Az első székely maroktávbeszélő használati utasítása. Elsőre talán rémisztően hangzik.

– Azt nyilatkozta az egyik interjúban, hogy már nem fontos az életében a poénkodás, az igazi kihívást a bonyolult, drámai szerepek, az írás és az apaság jelentik. Milyen kihívásra gondolt?

– A bonyolult, drámai szerepek, az írás és az apaság. A poénkodás pedig viselkedési minta nálam, ami a gyerekkoromból fakad és követ egész életemben. Mindenki kiforral magából valamit az érvényesülés, az elfogadtatás és a génátörökítés érdekében. Komolyan. De mindenki másképp csinálja. A lényeg, hogy próbáld megőrizni magadban a gyereket: a kíváncsit és az ártatlant. Nekem, színpadi alkotóként és szövegek szerzőjeként meg az a dolgom, hogy ezt a gyereket elérjem, megközelítsem azoknak a lelkében, akik engem néznek, vagy az írásaimat olvassák. Gondolom, ez jó kihívás.

– Volt már szabadúszó és alkalmazott is. Mi volt a különbség a kettő között? Miért választotta újra a színházat?

– A gyerekek születése után döntöttem így. Nem akartam webcam-apa lenni. Ha szabadúszó vagy, nincs főnököd, legfeljebb a szükség, de hál’istennek oda még nem jutottam. Elméletileg több pénzed van, amennyiben jól tudod magad eladni. A fizetés meg biztosabb. A színház pedig mindig is érdekelt, ez az okleveles szakmám: a színművészet. Kíváncsi voltam milyen szerepeket kapok, ha teljesen visszatérek a színházba.

– Mi a helyzet most az Open Stage formációval?

– Nincs.

– Bán valamit az életéből? Hogyan tovább? Mik a feladatai a közeljövőben?

– Többször kellett volna bátornak lennem, mert elkerülhettem volna rengeteg önmarcangolást. Nincs más hátra, mint előre. Bátran előre. Várom az új évad feladatait. Nem foglalkozom a társadalmi körülményekkel, mert nem én kell hozzak döntéseket ezekben. Nem is szeretnék. De mindenképpen nyomtam megálljt az agyamban. Mindegy mi lesz, nekem a színpadon van dolgom, meg a billentyűzet előtt. A színháznak és a könyvnek ugyanúgy kell reflektálnia a társadalom történéseire. De sem a színész, sem az író – én nem tartom magam annak – nem lélekidomár. Mi csak segítünk mindenkinek, hogy önmagára tudjon reflektálni, és legyen bátor: ártatlan, kíváncsi gyerekként létezni, még ha csupán másodpercekig is.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.