Gyerekek játszótársa

Gyerekek játszótársa Cseperedő

A szakmákat bemutató sorozatunkban Csákány Zsuzsanna, a székelytamásfalvi óvoda pedagógusa beszél arról, hogy milyen körülmények játszódtak közre abban, hogy ezt a hivatást választotta.

– Nem volt kérdés, hogy óvó néni leszek, inkább abban nem voltam biztos, hogy mikor, mert a pályám göröngyös úton haladt. Ha valaki megkérdezte, hogy miért döntöttem e szakma mellett, azt válaszoltam, hogy az óvó nénim meleg keze, megértő és biztató tekintete vezérelt, de valójában csak fél igazság, hiszen pedagógus családból származom, és átöröklődött a nevelés szeretete – mondta.

Akkor még tudták, hogy egy gyerek nevelése a születése pillanatától kezdődik.

– A mai szülők, tisztelet a kivételnek, keresik ki a hibás, ha a gyerekük nem tesz eleget a társadalom elvárásainak. Gyereket nevelni az egyik legszebb dolog a világon. Két lány édesanyjaként büszkén mondhatom, hogy érdemes volt minden egyes pillanat, amit a gyermekeimmel töltöttem. Ugyanezt mondhatom a szakmámról is, hogy érdemes volt negyvenévesen diplomát szereznem a hivatásom mellé, hiszen akkor váltam szakképzetté, amikor más már rég feladta, vagy éppen belefáradt abba, amit csinál. Talán azért vagyok most is tele energiával – tette hozzá huncut mosollyal.

Nagyon sok visszajelzést, visszaigazolást kapott pályája során, hogy jó úton halad.

– Voltak pillanatok, mikor azt mondtam feladom, mert a sok vizsga, megmérettetés túl sok a család mellett. Mondhatnám etikátlan etiketteknek a sok évi szóbeli és írásbeli megmérettetéseket, hiszen semmivel sem jutottam velük előrébb, csak jelzőlámpák voltak, hogy tudjam, hol a helyem, és nehogy a dicséret a fejembe szálljon. Nekem a kis dolgok hozták a legnagyobb elégtételt a katedránál. A gyerekek aprócseprő beköpései, ellopott mosolyai, feltétel nélküli szeretete igazolta vissza, hogy megérte kitartani.

Habár a fordított út módszerével indultam, mégsem volt hátrányos, hiszen vándorpedagógusként alkalmam adódott betekinteni több óvodába, iskolába, ahol nagyon sok tiszteletre méltó pedagógussal ismerkedtem meg, kiktől sokat tanultam. Ugyancsak ebből adódóan egy olyan szakmai és élettapasztalattal gazdagodtam, amit soha nem kaptam volna meg, ha egy óvodában tanítottam volna. Így rálátásom van sok mindenre, és hálás vagyok a sorsnak, hogy így alakította az éle­temet – mondta.

Nagyobb lánya is pedagógus alapképzésben részesült, mégsem maradt a tanügyben, mert rájött, hogy nem ez az ő útja.

– Nem keseredtem el, örültem, hogy nem engem mintáz, van véleménye, tudja mit akar. Azért példázódom vele, mert azt tapasztaltam, hogy sok pedagógus csak azért van ebben a szakmában, mert más akarta, mert sok a vakáció, és ez meg is látszik a mindennapos munkáján. Erre nekünk oktatóknak nagyon oda kell figyelnünk, mert a gyermekek hamar észreveszik, hogy álarcot hordunk. Én nagyon szeretem a szakmámat. Vannak, akik azt mondják erre, hogy persze, mert csak játszunk, napi öt órára kapjuk a fizetést, és nem kell fizikai munkát végezni. De az állandó osztott figyelem, az az alap­stressz, hogy bármikor történhet valami a gyerekkel, és akkor hogyan tovább, ezt nem lehet pénzben mérni, mert a gyerekek nem bútordarabok, melyek pótolhatóak, ha sérülnek, egyediek és megismételhetetlenek – magyarázta.

Sajnos az oktatásban is egyre több a papírmunka, a bürokrácia, a kreditpontok utáni hajsza, amely időt és energiát emészt fel. A személyes dosszié vastagsága dönti el, hogy ki milyen pedagógus. A kisegítő-személyzet hiánya újabb feladatokat ró a pedagógusra.

– Ma már altatóorvosok vagyunk, diplomás pelenkázók, felülképzett takarítók, mert nincs dadus, mert nincs kisegítő-személyzet. Ilyenkor sok kétely van bennem. Szerencse hamar elszáll, mikor felbukkan egy buksi fejecske, hogy gyere, óvó néni, játszani. Ha most választhatnék, szintén pedagógus lennék, mert óvó néniként szeretnék búcsút inteni mindenkinek, amikor itt kell hagyni a Földet.

Névtelen hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Hozzászólások