Életre nevelő nyarak

Folytatjuk sorozatunkat, melyben közéleti személyiségek osztják meg gyerekkori vakációs emlékeiket a Cseperedő olvasóival. A mai részben Kádár Enikő, a Benedek Elek Napközi Otthon igazgatónője eleveníti fel a gyerekkori nyarak emlékeit.

Pár napja a kislányom rossz fát tett a tűzre, így telefon- és táblagép- tilalom lépett érvénybe. Bánatában gondolkodni kezdett, és máris feltette nekem a kérdést: ti mit csináltatok egész nyáron, amikor kicsik voltatok. Elővettem a családi albumot, s megjelent a fél rokonság, muskátlis ablakok, apró kis fehér házak és sok koszos gyermek.

Nevetgél a kislányom, számára az én múltam olyan, mint egy mesevilág. Elkezdem mesélni neki a valóságot: amikor gyermek voltam, a nyári szünidő egy részét Kézdiszentléleken töltöttük, a hátralevőt pedig a szentgyörgyi nagymamánál. Csodálatos élmények voltak, két különböző világot ismertünk meg. Kézdiszentléleken mindenki tudta, kinek vagyok a rokona, és honnan jöttem. Julcsi néni fia, Karcsi gyakran hangoztatta: „Ez a szentgyörgyi palánta”
Kislányom rám néz, de hát anya, azt a növényekre mondják. Gyerekként én is haragudtam Karcsira a kifejezés miatt, ma már nevetek mindezen, hiszen akkor a fél rokonság így ismert engem: a Bözsi néni unokája.

Szentléleken napközi otthonba is jártunk, Barabás Gizella nagynéném fontosnak tartotta a közösségi létet, és hitt abban, hogy a gyermeknek kell az okítás. Az óvoda egy kúria épületében volt, ma már öregotthon működik benne, de akkor pontosan megfelelt nekünk, városi palántáknak és a kollektívben dolgozó szülők porontyainak. A kislányomnak rögtön felcsillan a szeme: „Jártatok nyári oviba, milyen játékaitok voltak?” Nem nagyon voltak játékok, főleg nem legók, interaktív, fejlesztő játékok meg beszélő babák. Bújócskáztunk, felmásztunk a legmagasabb fára, és még a kúria tetejére is mentünk volna, mert kíváncsiak voltunk, hogy nézhet ki belülről egy gólyafészek, de ez soha nem történt meg.

Nagybátyám volt a falu borbélya, lányával, Jutkával belopóztunk a műhelyébe, és ott hallgattuk az öregeket. Ma is érzem a szappan illatát és a megfáradt bőr szagát, és hallom, ahogy serceg az éles borotva a férfinép arcán. A műhelyben nem szabadott beszélni, Jutka mondta, hallgatnom kell, férfiember dolgába nem szólhatunk bele.

Nem telt el nap, hogy ne találkoztunk volna a pap bácsival, sokat mesélt nekünk, azóta is kedvenc mesém maradt A szőlő és a lágy kenyér, amelyet mintegy útravalónak hagyott. Majd mesélt a templomról, a felújításról és arról is, hogyha meglesz Isten házának új szárnya, ő bizony elsiet nyugdíjba. Egyszer hallottam, amint a borbélyműhelyben mondta nagybátyámnak: „Attila, tudni kell abbahagyni”. Gyerekként nem értettem, miért kell elsietnie, és hová, hisz mindenki szereti és tiszteli. Ma már tudom és értem mondandóját. Ha Szentléleken járok, mindig felnézek a templomszárnyra, és eszembe jut az üzenet: „Tudni kell abbahagyni”

Kislányom még nem unta meg a történeteket. „Anya, kérdezi, miért mondod ki a rokonok nevét?” Régen a vezeték- és a személynevet is kimondták, így tartották rendjén, a névnek értéke és becsülete volt. Mindenki vigyázott rá, hogy folt ne érje. A nevet örökölték évtizedek, évszázadok tiszta lenyomata volt.
Az ételeket illetően elmondhatom, hogy szerettük a petrezselymes krumpligombócot, a lekváros kenyeret friss tejjel, de addig nem állhattunk fel az asztal mellől, amíg a tányér alját nem láttuk. Ez volt nagyapa szigora. Azt mondta: gazolni, pazarolni főben járó bűn, s a jó Mária lát odafentről. Amikor egy-egy eltévedt koldus bejött a portára, mindig adtak neki egy darab kenyeret.
Azok a nyarak, történetek az életre tanítottak, erkölcsi mintát, példát kaptam. A családi történetek összekovácsolnak bennünket, ezért is biztatok minden kedves szülőt, meséljen gyermekének. Mert ezek megállítják az időt, felidézik a múltat, és a gyökerek ragaszkodást mutatnak. Megélt pillanataink pedig az ég és a föld ölelésében tanulsággá simulnak. Gyermekeink pedig megőrzik azt a csodás mesevilágot, amelyben mi felnőttünk. Hiszem, hogy egyszer fényképeket nézegetve mesélnek azokról a rég volt nyarakról, melyeket mi éltünk át.