Vértanúk és bértanúk

Október utolsó napján nem csak a reformációra emlékezhettünk. Íme, mire bukkantam: 135 évvel ezelőtt Esztergomban olyan ünnep volt, hogy csak na! Mert ahová József nádor tizenegy tagú sleppel jön, Apponyi gróf, a pápai nuncius és a bécsi érsek, hercegek, hercegnék, tudós urak és bámészkodók, az Országház küldöttsége hajóstól, szóval néhány ezer vendég érkezik, ott valami nagy dolognak kell történnie. Ha Stróbl Alajos szobrot mintáz az ünnepeltről, ejsze elég indok, hogy eláruljam: Simor János hercegprímás aranymisézett. A helyi újságban (Esztergom és vidéke a becses címe) félhektáros alkalmi vers az eseményről.

De most tessék megfogózkodni, mert a pláne csak most következik. Említett újság így fogalmaz: „Szent-István szülővárosának volt tegnap vendége ő Felsége Első Ferencz József magyar király, aki eljött megkoronázni annak a főpapnak az ünnepét, aki őt magyar királyivá koronázta. Esztergom városának örökre felfedhetetlen napja marad ez a királyi látogatás… Esztergom városa bemutatta, hogy a korona fényes gyémántjai, ékkövei s gyöngyei közt a legfényesebb gyöngyök közül való.” Hogyan mutatta ki gyémántságát, gyöngységét? Pofonegyszerű. „hazafiságát és hűségét még inkább megerősítette… Esztergom hódolattal bizonyította be, hogy ősi magyar ragaszkodása és hűsége még most is az a csodálatos erejű hazafiúi erény, mely a trón erős támasza és védője”.

Nem fárasztom az olvasót tovább a hódolatáradattal, csupán a beszámoló címét idézem: „Vitam is sanguinem pro Rege nostro!” – konyhalatinul (helyesen Vitam et sanguinem), azaz életünket és vérünket a mi királyunkért.

Persze. Életünket és vérünket Ferenc Jóskáért. Ha már Petőfi vérét adta őfelsége ellen, ha az aradi tizenhármakat úgysem lehet feltámasztani, akkor a holtak a holtakkal, de mi, élők az élőkkel.

Jó tanárnak illik levonni némely tanulságot. Nos, szerintem: 1. Ha a Föld harminchét év alatt annyi ezerszer megfordult tengelye körül, miért ne forduljon meg az alkalmazkodó ember esze? 2. A túléléshez néha nem árt túltenni magunkat a múlt sérelmein. 3. Mindig akad újságíró, aki a fehéret feketének, a feketét fehérnek mondja, ha a főnök felkéri.