Hirmondo
Hirdetés
Hirdetés

Vérbefojtásra ítéltetett

A történelem bebizonyította, hogy a magyarnak lételeme a szabadság, bármikor kész fegyvert ragadni és az életét áldozni érte. A fölöttünk lepergett évszázadok során hiábavaló volt az ellenséges fegyvercsörgetés, a véres megtorlás, a hatalmi szó, a szabadságigényt nem tudták belőlünk kiirtani. De az idegenszívű árulók is hasztalan furakodtak a sorainkba, mert a szabadságvágyunkat félrevezetéssel, hazugságokkal, mézes-mázas ígéretekkel sem tudták elsorvasztani. Így történhetett meg, hogy amikor időről időre betelt az elnyomás keserű pohara, a magyarság egy emberként feszült neki a zsarnokságnak.

Nem volt ez másképp 1956. november 4-ének hajnalán sem, amikor az akkori világ legnagyobb szárazföldi hadserege lerohanta a rabigát magáról éppen csak lerázó Magyarországot. Gyermekek, kamaszok, fiatalok, középkorúak és idősek, nők és férfiak ragadtak fegyvert a haza védelmében. Annak ellenére is, hogy tudták, a sokszoros, létszámban és felszereltségben egyaránt megnyilvánuló túlerővel szemben nincs esélyük a győzelemre.

Hiszen a szovjet hadvezetés korszerű T-54-es harckocsikkal előrenyomuló, hatékony AK-47-es gépkarabéllyal felszerelt katonák tízezreit vetette be ellenük, és százezrek álltak készenlétben. Az Amerikai Egyesült Államok (AEÁ), valamint a vele szoros politikai és katonai szövetségben lévő nyugati országok kormánya pedig a nekünk tett ígéretét megszegvén, szemet hunyt fölötte. Így a magyar szabadságharc vérbefojtásra ítéltetett.

A magyar szabadságharcot vérbe fojtották ugyan, de nem bukott el, mert a parazsát őrizték és titokban szították a védelmében elesett, az érte kivégzett, bebörtönzött, megkínzott magyarok utódai. Ez a parázs kezdett 1989-ben egyre erőteljesebben izzani, ez kapott lángra Kelet-Európa kommunista rabságban sínylődő népeinek a szívében, és ennek lobogása buzdított az újabb küzdelemre. Legyünk büszkék erre, és szerényen, azonban határozottan juttassuk eszébe a minket szabadság dolgában kioktatni akaróknak.

Hirdetés
Hirdetés
Névtelen hozzászólás

Hozzászólás a(z) Névtelen bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Hozzászólások
  • User
    Dátum: 2022. november 5., 12:17
    ÉRTÉKELÉS: 4

    1 9 5 6
    Még gyermek voltam, amikor sírni láttam.
    Anyám szép arcán, csorogtak a könnyek.
    Fogtam kezét, mellette álltam.
    Megilletődve, néztem a szemét…
    A rádió, mondta .” Véres az utca!”
    Részvételen, az ólomszürke Ég.
    Járdákon, gyermektetemek,
    már fekszenek ,s nincs vége még…
    Kiterítve ,mosolyogva üzennek.
    a Jövőnek, és a Jelennek,
    ne féljünk, ha tankokat küldenek
    ellenünk, eltiprói a Szabadságnak,
    rendnek…
    Estére megjött vasmunkás Apám.
    Szomorú volt ,és most is hallgatag.
    És az erek a homlokán, lüktettek
    akár a szavak, a kopott, ócska
    rádióban.” Riadó van! Riadó van!”