Vallásos közösségeink

Valamikor az 1980-as évek közepén akkori főszerkesztőm azzal a kijelentéssel lepett meg, hogy „MI (mármint a lap) istentagadók vagyunk ugyan, de tisztában vagyunk az egyház hasznos voltával”. Némileg elhűlve hallgattam, nem volt szokásunk ennyire bizalmasan érintkezni a besúgástól való örökös tartózkodás miatt, de megjegyeztem a dolgot, s ráérezni véltem arra, hogy itt aktivista körökből mintegy kiszivárogtatott belső értesülésről van szó. Különben nyílt titok volt már a legfelső nacionálkommunista pártvezetők és az ortodox egyházfők közti szoros, nem épp áldásos együttműködés, a pátriárka meg is kapta a maga új csúfnevét.

No de jött a rendszerváltás, a viszony már-már partnerivé vált, mindkét oldalát megtapasztalhattuk, de a még őszintén ateista meggyőződésűek bizony választás elé kerültek. Miközben Nyugaton ellenkező irányba meneteltek az idők, Keleten egyházi és vallási reneszánsz vette kezdetét, s aki meggyőződése felülvizsgálatával próbált lépést tartani a fordulattal, Fichte és Feuerbach olvasmányait vette elő, mert nyilvánvalóvá vált, hogy mind a marxi maxima, mely a vallást a nép ópiumaként marasztalta el, mind a nietzschei radikális szakítás a kereszténységgel sok értelemben tarthatatlanná vált. A 19. század nagy német gondolkodói az átváltás pillanatának nagyon pontos vonatkozásait ragadták meg, érdemes volt visszatérni hozzájuk azoknak, akik vallás és erkölcsi világrend viszonyán kezdtek újfent töprengeni. Fichte arra a következtetésre jutott, a vallás nem más, mint az erkölcsi törvény isteni lényegébe vetett hit, Feuerbach szerint pedig a vallás lényege a végtelenség tudata, azaz a tudat végtelenségének tudata volna.

Mindezek sokak számára jelenthettek fogódzót, akár egyetértettek a feuerbachi további következtetéssel, mely szerint Isten az ember belső lényegének vagy természetének külső kivetülése, akár nem. A rendszerváltás utáni vallásos ébredés, az egyházak új szerepének felismerése és felvállalása a korváltás egyik legérdekfeszítőbb jelensége maradt.